Fotópályázatok

A fotópályázatok szakértő bírálói adott időpontban, az újságolvasók viszont naponta zsűrizik munkájukat.

Ahány felvétel, annyi lehetőség, annyi helyzet, annyi ötlet. Valamelyiknek mindig működnie kell, ez a sajtófotó örök követelménye - különben a kép nem kerül az újságba. A pályázatokon pedig kiderül, hogy melyik volt a különösen értékes klikk a napi követelményeken túl.
A Magyar Távirati Iroda (MTI) fotósai évről évre ott vannak ezeken a megmérettetéseken. A Magyar Újságírók Szövetsége (MÚOSZ) sajtófotópályázatán idén hatan hét díjat nyertek, és ezzel az egyik legerősebb "csapatot" alkották (bár persze a jeligés pályázaton mindenkit egyénileg mérlegel a zsűri). Mi a siker titka? Erről kérdeztük a nyerteseket.

Szigetváry Zsoltnak, az MTI külső munkatársának a tavaly nyári melegfelvonuláson készült képe a legjobb hírképért járó Escher Károly különdíjat kapta meg a MÚOSZ Magyar Sajtófotó pályázatán: a fotó ugyanakkor a World Press Photo versenyen az aktuális közügyek kategóriában második díjat kapott. A felvétel, amely már bejárta a világot, a melegfelvonulás után készült, két megrendült, elkeseredett, mássága miatt rasszista támadók által megvert, véres férfit ábrázol. Ott kellett lenni, fel kellett ismerni, meg kellett csinálni az "esemény utáni eseményről" a felvételt - de még ez sem minden. Szigetváry Zsolt, aki tavaly a Magyar Televízió 2006 októberi ostromáról készült sorozatával már első díjat is nyert a World Press fotó vetélkedésén, a felvételen nem, de a kivágáson változtatott, amikor beküldte a képet a pályázatokra: az értékelők elé az a négyzetalakúra megvágott kivágás került, amelyben az egész cselekmény, az egész dráma benne volt, a többi nem. Nem elég tehát a klikk pillanatában látni: utána is kell. (Az MTV-sorozat is négyzetes fotókból állt, ráadásul ott a fekete-fehér kidolgozás kiemelte az összecsapások feszültségét).

Illyés Tibor az Emberábrázolás-portré kategóriában az egyedi képek között paradox módon olyan fotóval nyert első díjat a MÚOSZ pályázatán, amely nemhogy nem portré, hanem annak éppen az ellenkezője. Széles tájba helyezett távoli emberalak: Sólyom László államfő halad a pusztán, az általa meglátogatott természetvédelmi körzetben. Az ember beszél a tájról, a táj az emberről. A fotós tudatosan alakította ki azt a helyzetet, amelyben nem látható az államfői kíséret egyetlen tagja sem - tudta, hogy így mondhatja a legtöbbet. Viszont korántsem ő alakította ki a kép miliőjét abban a sorozatában, amely a természetábrázolás kategóriájában második díjas lett. Saját házából rohant ki az utcára olyan időben, amikor más éppenséggel bemenekül: kitört a villámlással-mennydörgéssel kísért szélvihar, és ő ott kattogatta masináját. Egyik istennyilát "kapta el" a másik után - különben szinte sötét volt, de a villámok világítottak. Félni nem ért rá, fotósnak erre ritkán van ideje.

Kovács Attila fotóriporter számára, aki a politikai események fáradhatatlan krónikása, s szüntelenül robog motorján egyik helyszínről a másikra, a természetfotózás szinte kikapcsolódás. Ő saját házának kertjében épített madáritató medencét, hogy feketerigó vendégét kedvére megörökíthesse. Az, hogy a madár a fürdés közben valóságos vízijátékot rögtönzött, ezekután nem tekinthető puszta szerencsének - és a természetképek egyedi kategóriájában elért második hely sem.