Emlékezzünk, 2000 elején az Osztrák Néppárt, az ÖVP csak Jörg Haider Osztrák Szabadság Pártjával (FPÖ) tudott kormányt alakítani. Az FPÖ közismerten jogutódja, annak a német-nacionalista posztnáci pártnak, amelyik a II. világháború után alakult Ausztriában. Retorikája a Haider nevével fémjelzett virágkorban nacionalista-populista volt, konkrét program nélkül. Mondhatnánk, hogy körüludvarolta a xenofób osztrák nyárspolgárt, de egy bizonyos határt sose lépett át. Alkalmazkodott a világháború utáni Ausztria liberális demokrata berendezkedéséhez és annak játékszabályaihoz, miközben az azzal elégedetlenek szavazataiból élt. Haider tudta idegesíteni a közvéleményt, mondjuk az olyan kijelentéseivel, hogy „Ausztria a történelem szörnyszülöttje” – ami nem több, mint a nagynémet egység igenlésére tett utalás, az osztrák politikai berendezkedés megkérdőjelezése. Többször jelezte, hogy az ország nem bírja el a külföldieket, és ha éppen nem össznémet, akkor EU-szkeptikus függetlenségi nacionalizmussal operált. Európa akkor – élükön a baloldali pártokkal – szankciókat léptetett életbe Ausztriával szemben, több ország visszahívta nagykövetét, és a kétoldalú kapcsolatok befagyasztását ígérte. A választások győztese ugyan az osztrák szocdempárt, az SPÖ lett, de 33,39 százalékával nem tudott kormányt alakítani. Az Osztrák Szabadságpárt (27,22 százalék) és az Osztrák Néppárt (26,9 százalék) koalíciója tette ezt meg helyette. A felvilágosult, európai baloldal azonnal fasisztaveszélyt kiáltott. Haider csak afféle reformnáci (vesd össze: reformkommunista) az egész konkrétan az öreg iskolát képviselő véresszájú Slotával szemben, mégis másképp mérte a baloldali pártok lelkiismerete a két félnáci koalíciót. Könnyen juthat az ember arra a következtetésre, hogy az euroszocialisták következetlensége mögött érdekelvek állnak. Haider és az FPÖ kormányképtelensége nem eszméi veszélyességében merült ki, hanem a program és a szakembergárda hiányában. Egy lufi volt, nem több, a „mindenki ellen” opció az osztrák szavazólapokon. A kormányra kerülést követően szépen ki is pukkadt, Ausztria nem rohanta le Lengyelországot.

Igen visszás az, ha politikai párt és pártszövetség elvekre hivatkozik és értékekről szónokol. Azonnali fellépést követel, ha legnagyobb ellenfelét szélsőjobb formáció segíti hatalomra, ugyanakkor mindezt elnézi és eltűri egy az ő oldalán álló párttól, ha az úgy tud győzni. Úgy tűnik, a győzelem fontosabb az elveknél, amik csak akkor kerülnek elő, ha abból politikai tőkét lehet kovácsolni. Hol kurvult el az európai szociáldemokrácia? Elég sokat eltűr ahhoz képest, hogy értékek mentén, baloldali és demokratikus értékek mentén határozza meg magát. Eltűri azok utódait, akik szocdemeket csuktak börtönbe – gondolok itt a közép- és kelet-európai posztkommunista formációkra. Nem csak eltűri, egyenesen bálványozza azokat, akik eltanulták a konzervatív jobboldaltól az antiszociális (neoliberális) gazdaságpolitikát, sőt le is előzték a néppárti tábort e téren. Mi maradt akkor, ha se a demokráciára, se a baloldaliságra nem olyan érzékenyek, amint az várható lenne tőlük? Vörös zászlók, szép jelszavak? A munkásosztály szimpátiaszavazatai? Nagyjából ennyi, csupa felszín és máz, meg ami forintosítható: pártházak, tagság és szavazótábor. Az eszmét zsírpapírba csomagolták, eltették télire, de még előtte jól bekenték fegyverolajjal, el ne rozsdásodjon, ha lőni kell. Néha előveszik és odapörkölnek. No nem a tőkéseknek, hisz maguk is azok, már ha ragaszkodunk a választott csapat mezében játszó politikusok hagyományos gondolkodáshoz. A fasisztáknak, azoknak. A fasiszta, a „modern, európai” szociáldemokrata szótárában a legerősebb jobboldali pártot jelenti. Van ebben logika, hiszen jobboldali és veszélyes (mármint rájuk nézve) egyszerre, és ez az elegy maga a fasizmus az ő szemükben. Vegyük be annyinak jóindulattal, hogy komolyan gondolják, nélkülük szomorú sors vár országra, világra egyaránt.

Vegyünk egy példát. Nagyjából három és fél fő zavart fiatal körbeplakátol egy várost, az ország náci-kollaboráns pártjának alig módosított jelképével. A modern szociáldemokrata felháborodik, felemeli ujját az ordas eszméket feddően, és azonnal kisüti, hogy a jobboldali rivális nem határolódott el elég hangosan, azaz zárt ajtók mögött biztosan náci házioltárokon áldozik demokraták vérével, és jaj, lehet pakolni a bőröndöt, ha nem mi maradunk hatalmon. A „modern, európai” szociáldemokrácia be is indítja egyik túlvezérelt ifjú reménységét, szólítsa meg a baloldali fiatalokat, hátha jövőre szavazni is fognak. Az ifjú reménység felmászik a „pártsemleges” antifasiszta tüntetés szónoki emelvényére, könnyen dekódolható beszédében félre nem érthető utalásokat tesz a legnagyobb politikai riválisra, honnan is jön a fasisztaveszély. Utána lemászik a pulpitusról, és élcelődik egy ordenárét a holokauszt áldozatain. Valamivel később kiderül az ifjú reménységről, hogy egész jól élhetett abból, hogy a fasiszták elleni hangzatos fellépés ostyájába burkolva nyomta le saját korrupt és keserű pártját a baloldali szavazók torkán.

Ha a pártja pedigréjét nézve valóban náci, beszédét tekintve nemzeti-populista Osztrák Szabadságpárt segítségével borítja ki a miniszteri bársonyszékből a szociáldemokratákat az Osztrák Néppárt, akkor azonnal fasiszta lesz maga is euroszociék szerint. Ha szocdem színekben versenyez a nacionalista kiszólásokra hajlamos populista erő – mondjuk a SMER-SD –, akkor az mehet, csak ki kell bekkelnie egy halovány és rövid ideig tartó sarokba térdepeltetést a nála is fasisztoidabb koalíciós partnerei miatt, a látszat kedvéért. Lássuk be, egy párt kizárása egy EU parlamenti gittegyletből lópikula ahhoz képest, amikor egy egész országot zsarolnak, azért ahogy választott (mindenki ellen).

Vegyük nagyítóüveg alá magát Ficot. Beszélt már „lojális kisebbségekről”, ami nem több mint a kisebbségek elleni kirohanás finom formája. Méltó párja a „Nem vagyok antiszemita, nagyon sok zsidó barátom van, csak a >tetszőlegesen választható jelző< zsidókkal van bajom.” – típusú burkolt zsidózásnak. Megkövetelte az államnyelv ismeretét minden állampolgártól, ami a nemzetállami kisebbségellenes intézkedések egyik legklasszikusabb formája. A mai napig nem tisztázott a szerepe abban, ahogy a szlovák rendőrség Malina Hedviggel szemben fellépett. Malina-ügyben Jozef Šátek, a korrupcióellenes hivatal volt vezetője feljelentést tett Fico és Robert Kaliňák belügyminiszter ellen. Nem beszélve arról, amikor az „ősszlovákokról” értekezett, ami pont olyan, mintha a magyar miniszterelnök a kizárólag honi nácijaink és náciszerűink között dívó sumér-magyar rokonság mellett tenne tanúbizonyságot, azaz udvarolna szélsőjobbnak. Ezen lépések bármelyike egy jobboldali pártot is kívül helyezne ama bizonyos politikai szalonon egy érett liberális demokráciában. Rendes országban úgy születnek a radikális jobboldali pártok, hogy a hasonló kijelentések és cselekedetek miatt gondolkodás nélkül kirakják az adott politikus szűrét a demokratikus jobboldali pártból – ahol addig politizált –, aztán az viszi magával a híveit. Fentiek alapján nem kell túl sokat foglalkozni a nyilvánvalóval, hogy a Mečiar-féle HZDS és a Slota-féle SNS mennyire nem eurokonform, vagy liberális demokráciában elfogadható koalíciós felek. Maga Fico is büdösszájú nacionál-populista, akinek annyi köze van a szociáldemokráciához, hogy a jobboldali kormánynak a Mečiar kormányzás következményeit orvosló megszorító-intézkedéseit szociális demagógiával támadva került kormányra.

Mit keres akkor a csak nevében szocdem formáció az Európai Szocialisták (PES) soraiban? Nyilván jól jön az a pár frakciótag, ami az Európai Parlamenten belül növeli a frakció arányát, mondjuk az Európai Néppárt (Kereszténydemokraták) – Európai Demokraták (EPP-ED) frakciójával szemben. Azért szeretnénk belelátni az MSZP-s Fazekas Szabolcs koponyájába, amikor így nyilatkozik: „Nem tartható fenn örökké a szlovák Smer elleni büntetés az Európai Szocialista Pártban.” Úgy tűnik, a „modern, európai” szociáldemokrácia teljességgel alkalmatlan a baloldali értékek képviseletére. Híveik egy része a szélbal felé vette az irányt.
A szocializmus válságban van. Nem tud választ adni a XXI. század kihívásaira, és immár nem több, mint néhány jelszó, ami önérdekelt, lelkiismeretlen politikusokat juttat a hatalomba.