Lassan eszmélés, gyors fegyverkezés

A hidegháború után jó ideig senki nem vette komoly gazdasági, katonai tényezőnek Oroszországot, hiszen a Szovjetunió széthullásával Gorbacsov, majd Jelcin figyelmét lekötötte a belső válság. A kilencvenes évek eleji gazdasági recesszió, a posztszovjet övezetben az egyedüli külkereskedelmi befolyás elvesztése, a kommunista puccskísérlet, az elhúzódó vita Ukrajnával a Fekete-tengeren állomásozó flottilla uralma felett és a kaukázusi népcsoportok függetlenedési törekvései nem tették lehetővé a szuperhatalmi státus megőrzését.

A helyzet az ezredfordulóhoz közeledve gyorsan megváltozott: az olajrobbanás, vagyis Oroszország hirtelen megnövekvő olajexportja egyre inkább függőségi helyzetbe hozta az importországokat, így a közép-európai térséget. Jelcin megkezdte a hadsereg modernizálását, amelynek oroszlánrésze az 1999-ben ideiglenes kormányzással megbízott Vlagyimir Putyinra hárult. Ő kezdetektől szívügyének tekintette a hadsereget, és nem titkolt célja (volt) ezzel országát újra világpolitikai tényezővé emelni.

A KGB-s kapcsolatrendszerrel rendelkező politikus két szakaszra bontva, 2010-ig ütemezte a haderő reformját. A 2005-ig lezajlott periódus a felzárkóztatásról, az 1992 óta gyakorlatilag érintetlen infrastruktúra korszerűsítéséről szólt, míg ma a hadsereg teljes modernizálása történik. Hat kerületre osztották a haderőt, külön légi, szárazföldi és vízi alakulatokkal. (A nukleáris fegyverzet maradt a központi parancsnokság felügyelete alatt.) Megkezdődött az atomtengeralattjárók fejlesztése, az S-300-as rakétavédelmi rendszer kiépítése és a korszerűnek számító Topol-M rakéták beszerzése is.



Olajozott hatalom

Az erősödő katonai potenciál, és az olajmonopólium Moszkva diplomácia befolyását, presztízsét is növelte, ami meghozta a Kreml régi hangját. Oroszország most már NATO-val közös hadgyakorlatokat folytat, egyre élesebb Washington-bírálatokat enged meg magának, és a jól kiépített szerbiai hídfőállás révén a koszovói rendezésbe is bele kíván szólni. Gazdasági téren pedig megkerülhetetlen olajexportőr. Brüsszel hiába próbálkozik az orosz forrásokat kicselező Nabucco-hálózat kiépítésével, Moszkva a szintén saját területéről érkező gázt szolgáltató Déli Áramlat-vezetékrendszerrel megerősítette közép-európai olajhegemóniáját. Ráadásul, ahogy arra Hegedűs Miklós közgazdász is figyelmeztet, a Nabucco forrásvidéke, a közép-ázsiai térség sem garancia az oroszok megkerülésére. A türkmén olajmezők egy része például már Moszkva fennhatósága alatt áll.

Oroszország utóbbi években tanúsított magatartásának ideológiai bázisát még Szergej Ivanov külügyminiszter fogalmazta meg 2003-ban. Ő a hidegháborús Nyugat-ellenességet egy globalizmussal szembeni harc ideájával helyettesítette be. Doktrínája szerint meg kell védeni Moszkvát a globalizálódó világ kihívásaival szemben, ehhez pedig szükségeltetik egy megbízható szövetségi rendszer, egy világszínvonalú hadseregre, és természetesen egy külkereskedelmileg erős, stabil gazdaság. Ivanov feltételei közül egyedül a szövetségi rendszer nem valósult még meg (bár Szerbia Moszkvától a Déli Áramlat és Koszovó miatt már erős gazdasági és politikai függőségben áll), ám a másik kettő egyre nyilvánvalóbban igen.

Geostratégia és Bush rosszallása

Kérdés azonban, hogy az erősödő Oroszország milyen irányba fog kibontakozni? Bár diplomáciai súrlódásai vannak Washingtonnal (jelenleg Koszovó amerikai elismerése miatt), élesebbnek nevezhető konfliktusba eddig csupán Irán miatt keveredett. Putyin vállalta ugyanis, hogy segít az iráni nukleáris fűtőanyagok előállításában, amely orosz erőművekben történne. Az USA azonban semmiféle asszisztenciát nem néz jó szemmel, amely az iráni atomipar fejlesztéséhez járul hozzá. Az első orosz szállítmányok tavaly decemberben meg is érkeztek a buseri erőműbe, ahol bár kizárólag polgári fogyasztásra termelnek villamosenergiát a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA) felügyeletével, Bush mégis a program leállítását követeli.

Ezt a konfliktusgócot leszámítva Oroszország nem megy nyíltan szembe a Fehér Ház érdekeivel. A már említett koszovói kérdésben sem az egyedüli állam, amely a függetlenség elismerését megtagadja, hiszen Románia, de Szlovákia sem járult hozzá a tartomány szuverenitásához. Sőt, Dél-Oszétia, és Abházia szeparatista törekvései miatt Moszkva számára belpolitikai kisugárzásai is vannak a koszovói kérdéseknek, ezért hosszabb távon sem várható változás álláspontjukban.

„Nagyhatalom, nagy haderő”

A szakértő válaszol

Az orosz külpolitikai irányvonalairól megkérdeztük a szakértőt, Deák Andrást, a Magyar Külügyi Intézet kutatóját is.

Koszovó kérdése úgy tűnik, szembehelyezte Brüsszelt és Washingtont Moszkvával. Miért?

Koszovót nem mindenki ismerte el, a világ országainak többsége nem. A brüsszeli álláspont kialakításában szerepet játszott az is, hogy tapasztalták a békefenntartók, mennyire nehéz a tartományban rendet tartani, és egyre inkább csúszik ki kezükből az irányítás. Az oroszok, mint ahogy minden ország, amelyben szakadár csoportok működnek, elzárkózik a legitimizálástól. Az exlex állapot, ami ott uralkodott, inkább számított természetesnek és fenntartandónak számukra.

Putyin tehet valamit a legitimizálás megakadályozására?

Több nemzetközi szervezetben meg tudja akadályozni felvételüket, elismerésüket, például az ENSZ-tagságukat is megvétózhatja. Ez pedig nekik elég, ennél többet nem is tudnának tenni.

A diplomáciai nyomásgyakorláson túl a katonai potenciál növekedése is egy ütőkártya Oroszország kezében.

Igen, az oroszok most újrafegyverkeznek, ennek oka egyrészt a pénz, másrészt a szükségszerűség: mindenképp költeni kell a hadseregre. Itt van egy haderő, amely nem is oly régen nukleáris paritásban volt az Egyesült Államokkal, majd a Szovjetunió felbomlása után egyre nehezebben volt fenntartható. Oroszország ugyanis a katonai erő 80 százalékát örökölte, de a gazdasági potenciálnak csak 66 százalékát. Ráadásul egy gazdasági recesszió is a nyakukba szakadt, így kiesett nekik másfél évtized. Természetes, hogy most, amint lehetőségük van rá, újraindították a fegyverkezést. Bár nehéz belőni azt a szerepet, amit betölthetnének a világpolitikában. Évente közel 40-50 milliárd dollárt költenek a modernizációra, ez nem sokkal több, mint a brit vagy a francia haderőre költött összeg. Nagyhatalom, nagy hadsereg az elvük, de nem gondolom azt, hogy pusztán birodalmi allűr lenne a fegyverkezés.

Olvasni lehetett arról a napokban, hogy 130 ezer katonacsalád maradt lakás nélkül Oroszországban. Ilyen körülmények között azért nehéz világszínvonalú haderőt építeni.

Az orosz hadsereg jelenlegi állapota rendkívül lehangoló. Morálisan és infrastrukturálisan is. Nem arról van szó, hogy a helyzet rosszabbodik, hanem, hogy még mindig rossz. A rossz intézményi rendszer miatt nem hasznosulnak a haderőre költött pénzek, de az is igaz, hogy szétlopják a hadsereget. Nagy pénznyelő az orosz hadsereg, számos korrupt tábornokkal.

A 130 ezer katonát azért említettem, mert a kilencvenes évek elején hasonlóan kilátástalan helyzetben lévő tömegek mentek el zsoldosnak a Balkánra, vagy Közép-Ázsiába.

Ez javarészt egy egyszeri kiáramlás volt a szovjet hadsereg leépülésekor. A zsoldos-szerepnél fontosabb azonban, hogy ezek a kiképzett, erős csoportöntudattal rendelkező katonák vállalatokat alapítva a feketegazdaságba, az alvilágba kapcsolódtak be őrző-védő cégeken keresztül. Ez a fajta mobilitás mára azért lecsökkent, aminek pusztán statisztikai okai vannak: a haderő reformjával párhuzamosan egyre kevesebb a kiképzett, majd kirúgott katona.