Néppártiak

A Károli Gáspár Református Egyetem Kremlinológiai Intézete, az Emlékpont
és a Barankovics István Alapítvány "LÁTLELETEK - 2008 tavasza" címmel rendezett konferenciát a hétvégén. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a néppárti agytröszt – idegen kifejezéssel élve think tank – konferenciájára voltunk hivatalosak. A néppárti jelző a világháború után a jobboldalon dominánssá váló kereszténydemokrata, keresztényszocialista pártokat illeti, ahogy a demokratikus jobboldali erők európai ernyőszervének neve (Európai Néppárt) is erre utal. A kontinens „szerencsésebb fejlődésű” (értsd: a moszkoviták hatalmától megmenekült) felén a demokratikus jobboldal már rég nem a királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák pártja, ahogy azt a nyugalmazott munkásőrök és más Horn Gyula-rajongók hiszik. Igaz, a hagyományos, konzervatív jobboldal a régi úri osztályt képviselte. Ahogy a liberálisok a gazdaságilag erős polgárságot, a különnemű szocialista formációk pedig a munkásosztályt. Egy-egy pártban, politikai irányzatban valamely társadalmi réteg dominált, ami csak abból a szempontból volt szerencsés, hogy legalább tiszta helyzetet teremtett. A sokarcú, széles rétegekhez szóló politikai irányzatok szükségszerűen formátlanokká válnak.

Egy mai szocdem pártnak például se íze, se bűze. A szocializmus, Marx és Engels ma már elavultak, sőt nevetségesek. A bad-godesbergi, az osztályharcot elvető, a magántulajdont elfogadó szocdem program (1959) pedig a munkáspártok gyökértelenné, körvonalak nélkülivé válásához vezetett. Nem csak megkésett volt a kereszténydemokraták „szociális piacgazdaság” programjához képest, fő gondolataival pont az összetartó ideológia torkára tette rá a böllérkést. A néppárti munkáspárt tudniillik kóser véreshurka. A keresztény pártoknak ilyen problémája nem volt. Elég régóta, gyűjtő- és néppártok voltak, azaz minden más pártnál szélesebb és összetettebb szavazórétegre számíthattak. A magántulajdonnal és piac formálta gazdasággal elegy társadalmi szolidaritás gondolata épp ezért nem teremtett skizofrén helyzetet.
Nem vezetett identitászavarhoz, vagy a kampányidőszakban a szavazótábornak szánt ingyenebéd retorikája, és a kormányon képviselt neoliberális, héja gazdaságpolitika között feszülő ellentmondáshoz a jóléti állam válsága után. Nem beszélve arról, hogy a keresztényszocializmus programalkotó dokumentuma, XIII. Leó pápa Rerum novarum enciklikája (1891) majd hetven évvel előzte meg a bad-godesbergi programot, volt ideje meggyökerezni. Igaz, mind a keresztényszocializmus, mind a hagyományos – nem Blairi-i – szociáldemokrácia is adósunk marad azzal a válasszal, hogy mégis miből finanszírozná a szorgalmazott jóléti államot, mert ahhoz az elveken túl működő gazdasági is szükséges.

Think tank

A jobbközép arcai és háttéremberi – így Tarlós István, Semjén Zsolt és Pálinkás József – éppúgy elmondták beszédeiket, mint azok a szakpolitikusok, akiket akár árnyékkormánynak is felfoghatunk. Martonyi János a külügyi csapásirányhoz adott fogózkodót, Varga Mihály a szlovák adó- és gazdaságpolitikát hasonlította össze a magyarral, Mikola István pedig a kormány liberálisok dominálta egészségügyi koncepcióját ostorozta. Nem árulok el semmiféle újdonságot, ha elmondom jobbközépen a jóléti államok szolidaritáselvű modelljét tartják üdvözítőnek, az egészségügyben is. Mint fent vázoltuk, a keresztény- és a háború utáni, nyugati szociáldemokraták között e téren nem volt komoly különbség. Az elv az, hogy a magántulajdon, a tőke dolgozik, az állam pedig lefölözi a megtermelt javakat és szétosztja azt. Mindenki a lehetősége szerint fizet és a szüksége szerint kap. A rendszer a társadalmi különbségeket csökkenti. Az SZDSZ minden erőlködése és reklámkampánya ellenére ez a rendszer igen messze áll a kádári szocializmustól, a kommunista rendszertől, hacsak nem maradtunk le valamiről és az anno irigyelt NSZK, vagy a mai skandináv államok rendszeréről nem derült ki, hogy megalkotói Kádár János követői. A hol szocdem, hol kereszténydemokrata pártok vezényelte jóléti államok határozottan kapitalisták voltak (lásd: NSZK). A piacgazdaság működtette a jóléti államot, és az a piacgazdaságot védte, fogadtatta el mindazokkal, akik egy színtiszta neoliberális rendszer – olyan, amit most az SZDSZ és Gyurcsány köre erőltet – kárvallottjai lennének.



A fárasztó közhely a jobb- és baloldal helycseréjéről igen elnagyolt. A második világháború utáni jobboldal esetében a szociális vonal csöppet sem fordulat – legfeljebb a szovjet érdekeltségű zónában lemaradtunk erről – a baloldal neoliberális átalakulása annál inkább szembefordulás a gyökerekkel. A jobbközép ellenzék egészségügyi programjának mibenléte – így a népszavazási kampány közepette – egyáltalán nem meglepetés, annál inkább az, hogy a karót nyelt megjelenésű, szaggatott beszédmodorú Mikola István könnyed és humoros beszédet tud tartani. Például megtudhattuk, hogy vidéki kampánykörútján megkapta megtisztelő bókot is: „Utoljára ilyen jól Rákosi Mátyás beszélt ebben a faluban!” A “szociális piacgazdaság” programjában tehát nincsen semmi meghökkentő, talán csak Kóka János nem tudja feldolgozni, hogy nem csak a nyakkendős hiénák hívei a piacgazdaságnak, és a korlátozott, kiigazított kapitalizmus szorgalmazói tulajdonképpen a szabadpiac fenntarthatóságát védik az ellen, hogy felzabálja önnönmagát.

Annál érdekesebb a jobbközép külügyi stratégiája, kivált Gyurcsány Ferenc Déli Áramlat melletti elkötelezettségéhez és a regnáló magyar külpolitika Koszovó-stratégiájához képest. Mondjuk ki, a nyugat-barát szocialista-szabad demokrata kormány kontra populista, nyugat- és amerikaellenes jobboldal csak a baloldal által életre keltett szellemkép. Beszédes, hogy a konferencia Martonyi János beszédét egy panelbe rendezte Kun Miklósnak a posztszovjet dinasztiákat bemutató elemzésével és Horváth János országgyűlési képviselő, volt indianai republikánus szenátorjelölt, az amerikai demokráciát, elnökválasztási rendszert ismertető előadásával. Nem mindegy mit választunk, milyen irányba tartunk. Martonyi kifejtette, hogy sokáig koncepciót, leszögezett elveket nélkülözőnek, és improvizatívnak tartotta a balliberális kormányzat külügyi stratégiáját, ám a Déli Áramlat gyurcsányi szorgalmazása láttán megrémült. Lehetséges, hogy koncepció létezik, csak azt rejteni illik, ezt fedik el, a teszetosza lépések, amiket manapság megszokhattunk? Martonyi szerint elhibázott Magyarországot hídként elképzelni kelet és nyugat között, legfeljebb hídfők lehetünk, ám nem mindegy melyik oldalon. Mint említette álságos több lábon állással indokolni a Gazprom vezérrel – és most már orosz elnökkel – kötött megállapodást. A gázimport függőséget nem a vezetékek, hanem a források számának növelésével lehet elérni, lehetne akár még több csőhálózatot átvinni hazánkon, ha mindegyiken orosz földgázt szállítanak, a monopólium fennmarad. A volt külügyminiszter hangsúlyozta, hogy sikeres külpolitikát csak kőbe vésett elvek mentén lehet folytatni, és a jobboldal szerint az európai demokráciákkal kell tartanunk, nem Oroszországgal.