Az a törvény, amit végül megszavaztak, koalíciós viták közepette született, azt is mondhatnánk, hogy kompromisszumos, csúnyább szóval hibrid. Mennyire elégedett vele, mennyire valósultak meg benne az SZDSZ elképzelései?

Alapvetően egy optimista típus vagyok, az az igazi eredmény, hogy egyáltalán el tudunk indulni ezen az úton. Nem gondolom, hogy akár idő, akár hely lenne arra, hogy azon rágódjunk, hogy mi nem valósult meg, ilyen alapon az ember mindig boldogtalan lehetne. Elindultunk, ez a fontos és most már ezt kell nagyon pontosan végigvinni. Arról teljes mértékben meg vagyok győződve, hogy ez a komprimusszumos rendszer is sokkal jobb lesz, mint az eddigi.



Hogyan képzelhető el a verseny – mint az önök javaslatának központi eleme – az állami többségű, és megyénként leosztott biztosítók, vagy pénztárak között? És mi a különbség a biztosító és a pénztár között, mert ez a különbségtétel akár úgy is tűnhet, nem több szómágiánál.

Egy biztosító onnan ismerszik meg, hogy szelektál az ügyfelek között, és saját hatáskörben állapít meg díjat, kockázatokat értékel. A pénztár díjat, esetünkben járulékot, nem állapít meg – mert azt az állam teszi – kockázatot sem értékel, nem dönti el milyen kockázatot biztosít, és az ügyfelek között sem szelektál. Ez a legkevésbé sem szómágia, ez nagyon fontos értelmi különbség. Arra, hogy mindezek ellenére hogyan érvényesül a verseny, azt tudom válaszolni, hogy két szinten. Az egyik szinten az egészségügyi szolgáltatók között alakul ki, amikor a szolgáltató versenyez azért, hogy egy-egy pénztárral minél jobb szerződést tudjon kötni. Ez a beteg nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy a szolgáltatók abban versenyeznek egymással, melyikük tudja jobban, gyorsabban, eredményesebben, kényelmesebben, kevesebb komplikációval gyógyítani a beteget, mert akkor tudnak jobb szerződést kötni a pénztárakkal. Aki rosszul gyógyít, annak nem lesz szerződése, vagy nem fognak hozzá betegek menni. Ez tehát az első szintű verseny. A második szintű a pénztárak között van. Mindegyiknek az az érdeke, hogy több ügyfele legyen, ehhez pedig az kell, hogy jobban szolgáltasson, és a betegelégedettség javuljon. Ezekben a pénztárakban az állam többségi tulajdonos lesz, mert az MSZP eddig tudott elmenni. A verseny ezért valószínüleg kisebb lesz, de azért lesz. Ha egy analógiával akarok élni ez olyan, mint az Állami Biztosító és a Hungária Biztosító kettéválása a rendszerváltás előtt. Két állami biztosító lett, de ezek versenyezni kezdtek egymással és ez sokat hozott az ügyfeleknek. A pénztárakban ráadásul a magántulajdonos is jelen van, aki operatívan vesz részt az irányításban.

A Beszélőnek adott interjújában úgy fogalmazott, hogy a cél a teljesen magán tulajdonban lévő biztosítók rendszere, és a törvény elfogadása az ötvenedik méter a százméteres távon.

Ott arról beszéltem, hogy mi a Szabad Demokraták Szövetségének az eredeti célja. Itt, most miniszterként azt tudom mondani, hogy eljutottunk oda, ahová koalícióban el lehetett jutni. És azt is mondtam, hogy az új rendszer előnye a fejlődőképesség, de arról már a későbbi kormányok fognak dönteni, hogy milyen írányban alakuljon tovább. Hogy hol a célszalag és hol a félút, az egy nagyon izgalmas kérdés. Ha megnézzük, mit lehet kezdeni ezekkel a pénztárakkal, lehet gondolkozni a jövőről. A prevenció jelenjen-e meg mint egy bónusz-malus rendszer a járulékfizetésben? Továbbá, hogy a zárt részvénytársaságok váljanak-e valamikor nyílt részvénytársaságokká, az Új Tulajdonosi Programhoz hasonló konstrukcióban vagy ne? Nagyon sok az út, amerre menni lehet, de most nem az a legfontosabb feladat, hogy a lehetséges jövőkön gondolkodjunk, hanem az, hogy a törvényben leírt rendszert megcsináljuk.

Egyfelől azt mondják, hogy nem kell tartani a profitérdektől, mert ott az állami tulajdonos, és ott vannak a törvényi garanciák. Másfelől azt mondják, hogy innen lehet elindulni egy piacbarátabb irányba. Nincs ebben ellentmondás?

Ebben egyáltalán nincsen ellentmondás, mert az egészségügy közszolgáltatás, tehát mindenképpen kellenek bele a garanciák. Amiatt, hogy Európában – így nálunk is – társadalombiztosítás van, hogy szolidaritás van, eleve érvényesülnek a garanciák. Ez nem csak ezt jelenti, hogy nekem jár az ellátás, hanem azt is, hogy befizetek, és azt is jelenti, hogy addig fizetek be, amíg aktív koromat élem, és amikor nem vagyok az – az életem elején és a végén – akkor meg mások fizetnek helyettem. Ez Európában olyan kemény alapelv, hogy még a legpiacpártibb elképzelések is ezen alapulnak.. A társadalombiztosítás nem tud működni másként, mint garanciákkal.

Ön szerint a vizitdíj nem megbontása az ön által említett szolidaritásnak? A szolidaritásnak az a lényege, hogy mindenki lehetősége szerint ad be, és szüksége szerint vesz ki a közösből. Egészséges, jól kereső fiatalként fizetek – előre és más helyett is – amikor beteg leszek, vagy nyugdíjasként már nem fizetek, a korábbi befizetéseim jogán veszem igénybe a szolgáltatás és mások aktuális befizetése finanszírozza az én gyógyulásomat. Ha akkor fizetünk, amikor szükségünk van a szolgáltatásra, ez a rendszer megbomlott…

Ez a kérdés igaz lenne akkor, ha a szolidaritáselven befizetett járulékok mind fedeznék az ellátás költségeit, és olyan egészségügyben élnénk, mint amilyen volt Bismarck idejében – amikor ez a rendszer elindult – hiszen akkor nem ilyenek voltak a szolgáltatások. Ma a szolgáltatások száma – és ezzel párhuzamosan a költségek is – hihetetlen mértékben megnőttek. Az egészségügyi szolgáltatások egyre növekvő költsége gyakorol egy olyan nyomást a társadalombiztosításra, hogy többletforrás bevonása nélkül a rendszer nem fenntartható.. A dilemma az, hogy a járulékokat emeljük, vagy az igénybevehető szolgáltatások körét szűkítsük, vagy pedig az, hogy az igénybevevő fizessen egy jelképes mértékű hozzájárulást. Szerintem az utóbbi a legigazságosabb. Ezért nem tartom a szolidaritás megbontásának a vizitdíjat, ami Európa kétharmadában – ahol érvényesül a szolidaritás – létezik valamilyen formában.