A Wikipédiában az szerepel rólad, hogy énekes, színész, zeneszerző, politikus, a Nemzet Csótánya. Ezek közül mi áll rád ma is?

A Nemzet Csótányát én adtam magamnak, rossz lenne, ha megtagadnám. Színész? Nem tudom, valaha is színész voltam-e, de zenész se igazán. Nem akarom magam elhatárolni a zenészektől, de a zenész egy érdekes állatfajta. Én inkább úgy határoznám meg magam, mint egy gondolkodó ember, aki állandóan figyeli maga körül a világot. Naiv, hiszékeny, könnyen becsapható ember vagyok, mint általában az emberek.

A foglalkozásaid listájáról hiányzik a mérnök, holott ez a végzettséged. Dolgoztál egyáltalán a polgári szakmádban?

Egyszer, fél évig egy barátom felvett a cégéhez, amely egy téesz melléküzemága volt, és ott dolgoztam fejlesztőmérnökként. Éppen nem volt állásom, nem tudtam miből megélni, megszületett a gyermekem, akit el kellett tartani, így hát szóltam a barátomnak, aki elhívott a cégéhez. Szívesen emlékszem vissza arra a korszakra, mert kicsit belekóstolhattam abba, milyen lenne, ha tényleg mérnökként dolgoznék. Kitaláltam egy berendezést: az első alkoholszondát én csináltam meg Magyarországon, igaz, az ötletet a japánoktól loptam, de működött, és arra gondoltunk, mekkora üzlet lehetne belőle, ha minden gyár portáján lenne egy ilyen készülék; gondolom, a munkások nem áldották volna a nevemet.



A te szemeid is elkerekedtek, amikor a politikus szót említettem. Köztársasági elnökjelölt valóban voltál, aztán évekig szerepeltél a MIÉP-nagygyűléseken, majd 2003-tól szakítottál a párttal. Hogyan próbálsz politikamentes lenni ebben az agyonpolitizált országban?

Teljesen nem sikerül, de próbálok kimaradni a politikai életből, direktben nem is politizálok, sőt, inkább elzárkózom a dologtól. Ez, persze, nem jó, de óriási csalódást okozott nekem a politika. Főleg a jobboldali politikusok közül ismertem meg párat, aztán rájöttem, hogy ugyanaz a véleményem róluk, mint a baloldaliakról. Ha zsigerből nem szereted a baloldalit, és rádöbbensz, hogy a jobboldali is csak az önös érdekeit nézi, az hatalmas csalódás. A rendszerváltáskor iszonyú lelkesen vetettem bele magam a politikába, de nem azért, mert politikus akartam lenni, hanem mert hittem, hogy most valami új következik, megváltjuk a világot, együtt azokkal, akik eddig elrontották, vagy lehet azt is mondani: elkúrták. Hamar kiderült, hogy ez naiv álmodozás részemről. Mára a két tábor vezetői hihetetlen árkokat ástak, egyik oldalról a másikra nem is szabad átmenned, nem marad más választásod, mint beállni az árokba, aminek következtében mindkét oldalról téged lőnek.

Utáltad az egész XX. századot. Az újhoz hogy viszonyulsz? Igaz, még meglehetősen az elején járunk.

Nem vagyok róla túl jó véleménnyel, mégis jól érzem magam, hogy kiszálltam a politikából. Régebben kiszállt barátaim mondták, hogy ha nem figyeled néhány hónapig a politikai híreket és műsorokat, amikor újra bekapcsolódsz, rájössz, hogy nagyjából ugyanott folytatódik minden.

Jól látom, hogy a rockzenészek jelentős része a politikai paletta jobboldalára exponálta magát?

Ez így van, sőt, úgy tapasztalom, hogy amikor én eljöttem onnan, akkor mentek át igazából, amin csodálkoztam, mert amikor én mondtam, hogy oda kéne mennünk, akkor nem jött senki. Érdekes, a baloldalhoz kötődő zenekarok általában nem vállalják, hogy odatartoznak, míg a jobboldalhoz kötődők inkább bevállalják a hovatartozásukat, ami miatt aztán hátrányba is kerülnek.

A HétköznaPI CSAlódások vállaltan ultrabaloldali együttes, még sincsenek előrébb azért, mert most baloldali kormányunk van...

Jó, de ők nem azzal foglalkoznak, hogy mennyire tudnak előre jutni, ami egy tisztességes álláspont. Persze, egy idő után ez majd megkérdőjelezi a működését, mert ha nem lesz bevétel, nem lesz új gitár, új nóta, nem tudja megújítani magát. Ugyanakkor ez egy nagyon tisztességes dolog, amiben én az ős Beatricét érzem, amikor szóba sem került, hogy mi azzal pénzt kereshessünk, nemhogy megéljünk belőle. Akkor azt játszol, amit éppen szeretsz, és vársz egy kedvező lehetőségre, hogy a zenéd megjelenhessen lemezen, mert azért minden a pénzről szól. Ha létezik olyan zenekar, amelyik pénz nélkül tud működni, jöjjön, és mondja el, hogyan kell azt csinálni.

Nem szerepelt a tevékenységeid között, hogy műsorvezető is voltál, gondolok a rádiós Garázsra és a tévés Rockkalapácsra, amelyekben segíteni igyekeztél a fiatal magyar rockzenészeket.

Olyan típusú műsorokkal ma már nem lehet újat nyújtani. Nem akarok nagyképű lenni, de egy olyan műsorvezető, mint amilyen akkoriban én voltam, egyedülállónak számított a maga nemében. Azt a jóreggeltvietnámos hangvételt én képviseltem először a hazai médiában, hogy valaki szép, komótos beszéd helyett üvölt a rádióban. Mára felnőtt egy nemzedék, amelyik ezt állati profin tudja művelni. Ma már legfeljebb egyetlen retróműsort vállalnék be. De hogy minden héten üvöltözzek az éterbe? Inkább nem. Mostanában más elképzeléseim vannak.

Nőtt a népszerűséged, amióta a mainstream média szereplője lettél? Frakkban parádézol showműsorokban, bohóckodsz a jégen...

Tudatosan teszem ezeket a dolgokat. A korcsolyázós fellépésem pengeélen táncolt, tudtam: ha nem sikerül, az borzasztó nagy bukta lesz. Igazából nem lett volna akkora bukta, mert annyira tökéletesnek hiszem magam, hogy időnként jól esik, ha valami nem sikerül. Amikor azt a korcsolyázást elkezdtem, akkor nem számoltam azzal, hogy annyira ismert és kicsit népszerűbb is leszek. Egy néni egyszer odajött hozzám az utcán, és azt mondta: „Magát ismerem, maga az a híres korcsolyabajnok!”, mire elkezdtem nevetni, és azt válaszoltam: „Igen, régen én voltam a Nagy Feró”. Ebben rejlik egy adag szomorúság is. Annyi mindent csináltam már életemben, most pedig három hónapig engem mutatott a televízió, és már nem is Nagy Feró, hanem egy korcsolyabajnok vagyok.



Azért a Ricse még ma is egy aktív zenekar. Hogy érzed, tudsz még újat nyújtani zenében, dalszövegekben, vagy csupán hozod a megbízható hangzást?

Központi kérdés. Tud-e ma valaki újat hozni? Amikor már mindent elénekeltünk, mindent elmondtunk. Még egy lehetőség van, amit a Blues Company csinál, hogy hihetetlenül trágár dalokat ír. Azt gondolom, hogy a mai világban azért születik annyi feldolgozás, mert nincsenek új nóták. A rockzene mindig ugyanazon témák körül forog, amelyek valamiféle szabadság megélését jelentik. Borzasztó nehéz újat kitalálni. Minden le van írva. Tizenkét hang van, ezeket már szétjátszottuk. Egyetlen lehetőségünk maradt: fiatalok vagyunk marhára, 18, 20, 25 évesek, meg akarjuk váltani a világot, és nem tudjuk, hogy a világ magasról le fog minket szarni. Nem foglalkozik velünk, de mi még azt hisszük, hogy dehogynem, ha most mi megmondjuk a világnak, akkor a világ attól megretten, és azt mondja, bocs, akkor megváltozom. Nem fog. Jobb, ha ezt egy fiatalnak nem mondjuk el, de őt nem is érdekli, hogy az öreg mit mond. Na, ettől lehet még valami új és jó.

Úgy látom, hogy sokan a próbálkoznak az úgynevezett világzenével. Keverik a hip-hopot a jazzel, a punkot a népzenével. Ilyen kísérleted neked is volt Sebestyén Mártával.

Az úgy kezdődött annak idején, hogy megkerestem az ifjabb Csoórit, és mondtam neki, hogy rockzenében dolgozzuk fel a népzenét. Teljesen elájult, hogy azt nem lehet, a népzene szent és sérthetetlen, ők őrzik a lángot. Mondtam, gyerekek, őrizzétek a lángot nyugodtan, annak a lángnak semmi baja sem lesz, ha gyújtunk belőle egy tüzet, és megpróbáljuk azt, amit a Beatles és a Rolling Stones, akik rengeteget merítettek az angol népzenéből. Be akartuk lopni a rockzenébe nemcsak a magyar, hanem általában a kelet-európai népzenét.

Újra Laborcot alakítod az István, a királyban. Felteszem, kicsit más negyedszázaddal később elénekelni a szerepet.

Ez egy lovasszínházi előadás, lóhátról kell énekelnem. Mindig megbeszélem a lóval, hogy vigyázzon rám, mert ha ledob, pofán vágom. Szerintem a meghívás a médiaszerepléseim hozadéka. Ahogy annak idején előadtuk, úgy ma már nem lehet. De nagyon drukkolok a mostani fiataloknak, hogy találjanak ki valami újat, valami jót, kicsit dobjanak el minket, azt se bánom, ha kicsit lefikáznak minket, hogy a mi időnkben könnyű volt ezt csinálni. Valahogy tényleg könnyű volt, mivel mi saját magunkat adtuk. Ma meg jön egy gyerek, akit rögtön összemérnek a Deák Bill Gyuszival vagy a Feróval, ami azért borzasztó! Mögöttünk óriási rutin áll, és a hallgatók mindent elhisznek, amit énekelünk. Ezt ők még nem tudják.

Egyik kedvenc filmem a Céllövölde, amelyben egy brutálisan emberséges nyomozót alakítottál. Ismerve a rendőrség jelenlegi megítélését, ma játszanál rendőrt?

Attól függ, miről szól a történet. Ha színész vagyok, azt kell játszanom, amire felkérnek, a rendezőre hagyatkozom, hogy az jó vagy rossz lesz. Ha elvállalok valamit, azt rendkívül becsületesen megpróbálom véghezvinni, vagy eleve nem vállalom el. Egyébként a Sopsits tervezi a film folytatását, amiben szintén a rendőrnyomozót játszom, bár szinte csak epizodistaként. Pénz ugyan nincs a mozira, de hívtak és megyek.

Sárkányrepülőzni vagy ejtőernyővel ugrani látunk a jövőben?

Nem, azoktól félek.

Tegnap azt nyilatkoztad egy tévéműsorban, hogy jól bírod a tempót, de ha belenézel a tükörbe, egy „vén fasz” néz vissza rád.

Ez az élet legnagyobb drámája – majd meglátod, ha megöregszel –, hogy belül nem változol meg, tök ugyanaz a hülyegyerek maradsz, mint kamaszkorodban, persze óvatosabb leszel meg bölcsebb meg megalkuvóbb is, de amikor belenézel a tükörbe, azt látod, hogy a faterod néz rád vissza. Akit ott látok, egy öreg ember, én pedig maximum 25 vagyok, ugyanúgy szeretnék mindent megélni, még a csajozást is, mint régen. Az úristen belerak egy gyorsan romló porhüvelybe, öt-hat évesen kezdesz magadra találni, húszévesen már tájékozottabb vagy, marha bölcs leszel, harmincra elbizonytalanodsz: hogy van ez az egész szarság itt, de még próbálsz bizonyítani, hogy majd te megmutatod, aztán negyvenévesen felteszed a kérdést: mit is mutattam meg, amit alkottunk, egyáltalán ér valamit?! Száz év múlva emlékszik még rád valaki?? Hagytunk valamilyen nyomot magunk után?

Te hagytál.

Jól esik, amit mondasz, de majd hívjál meg 50 év múlva, akkor elnyammogjuk, hogy mi is a helyzet.