A díszlet feljavult, a színjáték a régi

Amikor egy-egy közéleti háttérműsorban, vagy a hetilapok hasábjain a szakértők hosszas eszmefuttatásba kezdenek a rendszerváltás óta eltelt időszak politikai kultúrájáról, általában azért abban megegyeznek a vélemények, hogy van fejlődés. Sőt, professzionalizálódnak a honatyák, lassan közelítenek a nyugati államférfiak és államnők (van erre jó szó? vagy az emancipáció a szókészletet még nem érintette?) stílusához. Tessék megnézni egy sajtótájékoztatót Antall idejében és most! Vagy a tévészerepléseket: akkor kínos precizitással felépített mondatok, bájos amatörizmus fémjelezte politikusainkat a kamerák előtt. „Tisztelet” a múlt rendszer nagy túlélőinek, akiknek azért volt pár évtizedük a rinocéroszbőr kinövesztésére, és némi szereplési rutin megszerzésére.

Na de most! Már a talk show-k sem okoznak gondot az ország vezetőinek, és a stílus is sokkal oldottabb lett: tengerentúlról importált magabiztosság és lazaság, profi gesztikuláció, a sikeres menedzser minden rafinériáját felhasználó retorika. Ez igen, csettinthetnék elismerősen, ha csak most ébrednénk fel egy 1990-ben kezdődő mélyalvásból. S még a megjelenésük is szalonképesebb lett! - tehetnénk hozzá, kicsit mosolyogva a fiatal Deutsch-Fürtjeire vagy Torgyán elképesztő öltöny-nyakkendő-kombinációira gondolva.

Horn és a kéretlen őszinteség

Egy riasztó jelenség azonban rendre kimarad a nagyívű elemzésekből. Hogy itt a fenenagy modernizálódás közepette bizony a szabadszájúság is teret kapott. Nos, nem otthon a négy fal között, hanem a kamerák kereszttüzében, több millió ember szeme láttára. S ebben – szögezzük le – jelenleg a kormánykoalíció viszi a prímet. Hogy miért?

Ha politikusi vulgarizmus ösvényén lépegetünk vissza, az utazást a vasárnap éjszakai Horn Gábor-megnyilvánulásnál kell kezdeni. Akik lemaradtak, azok kedvéért megismételjük: „Nem azt mondták, Feri, hanem azt, hogy menj a picsába!” - hangzott az ominózus mondat a liberális kampányfőnöktől, arra válaszul, hogy a kivetítőn Gyurcsány azt fejtegette, az igennel voksolók csupán a kérdéses díjakat utasították el.

A történteteket mind Horn, mind a vele szimpatizáló médiamunkások igyekeztek kozmetikázni: miszerint ez egy választási éjszakán történt (az mitől is lenne más?), illetve csak egy privát megjegyzés volt a mellette álló Kóka Jánosnak, és abszolút nem a sunyin jelenlévő Hír TV nyilvánosságának szólt. Csakhogy. Azt a hülye is tudja, hogy egy választási központban történő események nem otthon zajlanak, hanem a sajtó reflektorában. Ráadásul egy olyan ihletett pillanatban, amikor a kormányfő értékeli a pártjának trianoni traumával felérő népszavazást, botorság azt hinni, hogy nem minden operatőr a teremben lévő prominensek arcát pásztázza.

Márpedig Horn Gábor erről megfeledkezett, és teret engedett magánvéleményének, ami egyébként az SZDSZ hivatalos álláspontjának homlokegyenest az ellentettje. A helyzet fokozhatatlan kínosságát tovább srófolta ama arckifejezés, mellyel Kóka János a kiszólás után a kamerába bámult. Volt abban rémület, értetlenség és kis remény is, hogy talán mégsem világít a felvételt jelző piros gomb a készülék tetején. Hát világított.

Az eseményeken nem érdemes tovább rágódni, csak talán arra érdemes picit felfigyelni, hogy most épp az SZDSZ részéről történt verbális incidens. Pedig ők aztán igazán igyekeznek a politikai korrektség ideáját betartatni, legyen szó zsidózásról, cigányozásról vagy egyszerűen másokat sértő retorikáról. Meg a közvélekedés szerint is a liberálisok bűvészkednek a legjobban a médiával. Ez a kis történet azonban azt mutatja, hogy lehet, mégis túl van értékelve az SZDSZ kommunikációs felkészültsége.

Nagy elődök árnyékában: Zuschlag és Gyurcsány

Mindenesetre hasonló, kéretlenül felvett megnyilatkozások már szegélyezték a koalíció pályafutását. Itt van mindjárt Zuschlag János sztorija. A fiatal politikus - túl azon, hogy Tocsikhoz hasonlóan abban a ritka „megtiszteltetésben” részesülhetett, hogy nevéből ige született (például: ne zuschlagolj már!) - egy kőkeményen antiszemita poénnal írta be magát a politikai szabadszájúság nagykönyvébe. Nem akart sérteni, nem akart bántani, csak mondott egy olyan viccet, amely egyszerűen nem hangozhat el egy közszereplőtől.

S itt fogható meg Horn hibája is: egy közszereplő akkor is közszereplő marad, ha a feje tetejére áll. Emlékezzünk, elverték Sólyomon a port ősszel, amikor magánlátogatásnak állította be előre be nem jelentett felvidéki vizitjét. Ennek fényében nem lehet mentség itt sem az, hogy „opp, bocsi, mi ezt nem a nézőknek szántuk”. Sőt, itt ugye mindkét esetben egy hivatalos eseményen történt a kiszólás. Ez azért mégiscsak más.

Zuschlag megbűnhődött, Horn még magyarázkodik. De igazságtalanok lennénk, ha végül nem illesztenénk a sorba Gyurcsányt is, aki Horn céltáblája volt vasárnap éjjel. A miniszterelnök neve egybeforrt az őszödi beszéddel. Ki igazságbeszédnek, ki megbocsáthatatlan véteknek érzi a kormányülésen elhangzottakat, de egy biztos: annyi anyázást, káromkodást, vulgáris jelzős szerkezetet még nem hallottunk egyetlen országvezetőtől sem. Nos, Gyurcsánytól mindezt koncentráltan kaptuk meg akkor.

Epilóg...

Ha az ország lakosságának radikalizálódását a jobboldal nyakába igyekeznek varrni, a politikai és közéleti hangnem eldurvulásáért a baloldal tehető felelőssé. Lehet avval érvelni, hogy a szemét Hír Tv direkt vadászik az efféle botlásokra, de nem igaz, hogy nem lehet tanulni! Gyurcsány és Zuschlag – meg úgy a jó tizennyolcévnyi demokrácia - után annyit már Horn Gábor is felmérhetett volna, hogy a sajtónak nincs magán és nincs nyilvános. A sajtónak csak közszereplő van, aki, ha elküldi saját szövetségesét a picsába, bizony a címoldalakon találja magát. Ideje ezt tudomásul venni.