Az ön aláírásával a napokban megjelent egy rövid összefoglaló a hazai ápolóképzés helyzetéről, amelyben lehangoló képet fest a szakmáról, illetve az utánpótlási lehetőségekről. Sőt, azzal a súlyos feltevéssel él, hogy a fekvőbeteg-ellátás is végveszélybe került. Mielőtt azonban erről a krízisről szót ejtenénk, induljunk el az alapoktól. Milyen ápolóképzések vannak ma Magyarországon? Hogy lehet valaki ápoló?

A képesítés megszerzésének alapfeltétele az érettségi. Ezt követően három éves nappali tagozatos képzés révén lehet valaki ápoló. A másik lehetőség egy uniós OKJ-képzés, vagy lehet az Egészségügyi Karon négy éves ápolónői képzéssel is diplomát szerezni. Segédápolói vagy ápolóasszisztensi képesítést pedig nyolc osztály elvégzése után is lehet szerezni két éves kurzus keretében.

Az említett OKJ-s képzés elvégzésére hol van lehetőség?

Ezeket az egészségügyi szakképző iskolák szerveznék. Csakhogy a fővárosban már csupán a Semmelweis Ignác Humán Szakképző Iskolában fut ilyen képzés, mindössze 21 végzős tanulóval. Jövőre pedig csak a Raoul Wallenbergben indíthat Budapesten ilyet, mert a Fővárosi Önkormányzat ide centralizálta a képzéseket.

Mi az oka az ápolói szakma szűkülésének? Az egészségügyi reform hogyan hatott az ápolói állományra?

Egyre kevesebben mennek ápolónak, mert nincs sem anyagi, sem társadalmi megbecsültsége a szakmának. Hét éve tartó folyamatról van szó, de a csökkenés összefüggésben van az egészségügyi reformmal is, hiszen megszűnt számos intézmény, így például a Gyógyintézeti Központ. A megszüntetett, vagy profiljában átalakított kórházakból a munkahelyüket vesztett ápolók a felmentési idő alatt nem helyezkedhettek el közalkalmazottként, csak abban az esetben, ha vállalták volna az erre az időre járó juttatás elvesztését. Ezt érthető okok miatt nem tették, és inkább elhelyezkedtek más területeken. A több-biztosítós rendszer csak hab a tortán, de még nincs hatása az ápolóképzésre.

Gondoljon bele, Magyarországon évente képzünk nagyjából 1000 orvost, és ha a gyerekápolókat, meg a diplomásokat is beleszámítom, 500-550 ápolót, pedig háromszor annyi ápolót kellene képezni mint orvost! Nincs utánpótlás a rendszerben, és közben működnek az elszívóhatások is (például a nagy tapasztalattal rendelkező középkorú szakmabeliek is egyre-másra vonulnak vissza, így az ő arányuk lecsökkent az ápolók között). A diplomás ápolók közül is igen sok a pályaelhagyó. Jobb esetben cégeknél „orvoslátogatók” lesznek, vagy a szociális szférába mennek át dolgozni. A kollégák középfokú nyelvvizsgával, nemzetközileg elfogadott diplomával rendelkeznek, ezért mint munkaerő különösen keresettek a fejlett egészségügyi kultúrájú országokban is. Sajnos közülük sokan nem térnek vissza a nagy felelősséggel és terheléssel járó fekvőbeteg ellátásba.

Milyen rövid távú hatásai lehetnek az egyre intenzívebben jelentkező szakemberhiánynak?

Már most érezhetőek a hatások! Kezdjük ott, hogy 2000-ben készült egy egészségügyi miniszteri rendelet, a 2000/24-es, amely meghatározta, hogy hány ágyra hány ápoló szükséges műszakonként. Ezt azonban 2003-ban visszavonták, és olyan kitétellel éltek, hogy a „biztonságos ellátást” kell szavatolni. Ez egy elkent megfogalmazás, amelynek eredménye, hogy még itt, a Semmelweis Egyetem vonatkozásában is több száz fős ápolóhiányról van szó. Ha még elvesztünk embereket, ténylegesen ellehetetlenül a fekvőbeteg-ellátás. Itt ugyanis kiemelten a három műszakos fekvőbeteg-ellátás és a súlyponti kórházak forognak veszélyben, hiszen itt vannak a legnagyobb ápolási igényű, legbetegebb emberek. Több szívsebészeti és érsebészeti osztály nem működik már rendesen, mivel az ápolódeficit miatt műtéteket kellett elhalasztani!

Hogyan oldják a meg jelenleg a kórházak a hiányból fakadó gondokat?

A kórházak túltelítettek, a munkatársaknak túlmunkát kell végezniük, túlóradíj nélkül. Több beteg jut egy nővérre, mint amennyi reálisan ellátható lenne. Ennek eredménye a mindenki által tapasztalt jelenség, hogy a családtagokat is bevonják az ápolási folyamatba: ők etetnek, látják le a beteget. Szinte kötelességszerűen bejárnak, vagy ha van mobilabb betegtárs, akkor ő segít. De ezek nagyon-nagyon rossz kényszermegoldások.
S a legszomorúbb, hogy a túlórázás alulfizetett plusz munka. Készítettünk egy felmérést az egyik sebészeti klinikánkon, ahol átlagosan 24 év munkaviszonnyal rendelkező kollégák februári átlagos túlóradíját néztük meg: kiemelt munkahelyi pótlékokkal, műszakpótlékkal együtt 3000 Ft-ot kapnak naponta. S ennyi pénzért három műszakban túlórázni? Ráadásul ez egy kiemelt klinika, ahol 150 százalékos a munkahelyi pótlék!

A szakmai szervezetek ezt a problémát már gondolom jelezték a minisztériumnak. Találták rá valamiféle közös megoldást?

Az Egészségügyi Szakdolgozói Kamara nagygyűlése másfél hónapja volt, Horváth Ágnes részvételével. Ott kifejezetten ezt a problémát vitatták meg, mégsincs megoldási javaslat a részükről. Jelenleg az ápolási igazgatók egy teljes körű, az egész szakmára kiterjedő felmérést végeznek, hogy a kapott adatokkal bizonyítsák a minisztérium felé a helyzet tragikusságát. Megfigyeléseink szerint a súlyponti kórházakban, illetve Budapesten a legrosszabb a helyzet, hiszen itt vannak a legjobban rászoruló emberek, illetve az említett elszívóerők is itt lépnek fel intenzíven, hiszen van hová elmenni dolgozni.

Mi most az ÁNTSZ főorvosánál is lobbizunk, mert neki is van affinitása a szakmához, és most ő is minden fórumon segítséget kérni. A mi javaslatunk egy olyan kormánybiztosi poszt létrehozása, amelynek betöltője jogosult lenne adatokat bekérni és feldolgozni, és egy rövid távú intézkedési tervet végrehajtani. Ezen túlmenően újra szabályozni kell az ágyakhoz rendelt ápolók számát. Fontos lenne rövidített idejű, beszámítható képzések megszervezése és lebonyolítása. Például ilyen lehetőség esetén a több éves ápolási gyakorlattal rendelkező általános ápoló és asszisztensi végzettségűek, akik jelenleg nem az egészségügyben dolgoznak, visszatérnének erre a pályára.