Gyakori jelenség, hogy a család kedvenc kiskutyája álmában vakkantgatva, fektében szinte fut. Kétségtelen, hogy álmodik. De vajon mit? Üldözik? Vagy labdáért száguldana?
Hasonló kérdésekre igyekezett megtalálni a választ az Egyesült Államokban a híres MIT (Massachusetts Institute of Technology, műegyetem) neurológus kutatója, Matthew Wilson. Kísérletei során természetesen nem a felesége kedvenc macskájának, hanem a MIT laboratórium patkányainak agyában kezdett kutakodni. Először a kísérleti állatkákat egy bonyolult labirintuson, útvesztőn terelte át több ízben, miután agyukban érzékelőket helyezett el. A műszerek által mért áramimpulzusokat számítógéppel rögzítette, majd az impulzusokat összevetette - és hasonlónak találta - az útvesztő kanyarjainak, zsákutcáiknak nyomvonalán haladva regisztrálhatókkal.
A következő műveletben már az alvó patkányok agyában keletkező impulzusokat rögzítette és vetette össze a valóságos útkeresés közben észleltekkel. Az történt, amit remélt: a patkányok álmukban többször is "végigjárták" az útvesztőt, és visszaemlékeztek a végigjárt kényszerfutásra.
Ezt követően pedig feljegyezte a közönséges, mindennapi életfolyamataik keltette impulzusokat. A mérésekből arra következtetett, hogy az állatok álmaikban emlékeznek az etetésekre, a többiekkel együttlétekre, a semmittevésekre és különösen az útvesztőkben történt útkeresésekre. Olyannyira, hogy az emlékeiket később más - az út végén sajtdarabkához jutással végződő útvesztők gyorsan végigjárásához - hasznosították is. Ám olyan fantázia-álmokat, amelyek jellemzőek az emberekre, a patkányok esetében nem észlelt. Wilson ebből arra következtet, hogy a fantáziálás képessége az állatokénál sokkal bonyolultabb emberi élet, valamint méreteiben és kapacitásában is nagyobb agyunk adottsága, ébren és álmainkban egyaránt.
Marcus Raichle, a St.Louis-i Washington Egyetem neurológusa, aki radiológus is, ugyancsak az agy problémáival foglalkozik. Ám ő nem az álmodást, hanem az agy energia-felhasználását kutatja, abból a kereken száz éves tételből kiindulva, miszerint az agyunk kapacitásának mindössze 10 százalékát hasznosítjuk gondolkodásra. Az agy egy felnőtt testtömegének mindössze 2 százalékát teszi ki, ám a testünk által igényelt táplálékból nyert energia 20 százalékát "fogyasztja" el. De az energia nagyobb része nem gondolkodásunkra, hanem az agy egyéb tevékenységeire fordítódik. Akkor is, ha alszunk, vagy a a tévé képernyőjét bámuljuk. Az energia zöme az agy üzemben, életben tartására és a neuronjaink, az érzőidegeink közötti folyamatos kapcsolattartásra fordítódik. A többi gondolkodásra, emlékezésre és - emlékeink felhasználásával - a későbbi teendőink praktikusa megtervezésére, valamint látszólag céltalan és haszontalan fantáziálásra is. Ami nélkül viszont nem lenne - egyebek között - science fiction irodalom és animáció sem.
Raichle az utóbbiak körébe sorolja a fantasztikus álmokat, bár meggyőződése, hogy azok is kapcsolódnak valamilyen korábban tapasztalt esemény emlékeihez. Ezzel szemben a feltalálók épp azért zseniálisak, mert olyasmit találnak fel, amihez nem kapcsolódhattak emlékeik. Csupán a már meglévő ismereteket szintetizálhatták, elemezhették és fejleszthették tovább, merőben újjá. Mindezek igazolják, hogy az agyunk a méretéhez képest aránytalanul sok
energiát joggal fogyasztja és kitűnően hasznosítja.