„Az önkormányzati választások után az új színezetű testületek, a párthovatartozásukat tekintve új polgármesterek egyik első dolga a helyi szerkesztőség illetve szerkesztőségek feldúlása, lefejezése, a nekik nem tetsző munkatársi gárda szélnek eresztése vagy „átprogramozása”. A rendszerváltás óta minden helyi választás után sok száz újságírót, szerkesztőt bocsájtanak el tisztán politikainak tekinthető okokból. (...) A MÚOSZ a Magyar Sajtó Napja alkalmából az ezzel ellentétes, törvénytelen és az újságírószakma képviselőit jelentős számban egzisztenciálisan is sújtó, bevett gyakorlatra hívja fel a figyelmet, különös tekintettel arra az abszurd helyzetre, hogy a tapasztalat szerint gyakran maguk a törvénytelenség elkövetői éreznek késztetést a sajtószabadság megünneplésére.” - áll a dr. Eötvös Pál, a MÚOSZ elnöke szignózta közleményben.

A felhíváshoz egy magyarázó cikk is társul a Népszabadság hasábjain, amelyben a Szövetség vezetője elmeséli, hogy bár nekifogtak a politikai okokból eltávolítottak ügyeinek dokumentálásának, ám az érintettek szinte egy esetben sem vállalták nevüket a nyilvánosság előtt. Eötvös meg is magyarázza, miért: egyfelől az áldozatok maguk is egy hatalmi váltás hullámain érkeztek (így rendjén valónak találhatják eltávolításukat), másfelől sokszor anyagi szálakkal kötődik az előző munkahelyét fenntartó önkormányzathoz.

A pénznek nincsen szaga. De van rádiója, tévéje meg napilapja.

Eme kiegészítések tükrében nehezen is érthető a MÚOSZ-proklomáció, pontosabban okafogyottnak tűnik. A helyi lapok fenntartói ugyanis a helyi önkormányzatok, amelyek szinte kivétel nélkül színezetükhöz hasonló szerkesztőséget, és párthovatartozásukkal kompatibilis véleményeket szeretnének látni. Szoktak arra hivatkozni, hogy az objektív tájékoztatás, meg a tényszerűség, és az igazság lehető legtöbb oldalú feltárása a zsurnaliszták krédója. Igen, a nagykönyvben így van. Csakhogy, amíg az önkormányzati büdzsé béleli ki a helyi médiamunkások zsebét (mert a busás reklámbevételek kisvárosi szinten hiú ábrándok), addig bizony okkal-joggal várja el a testület, hogy véleményét képviselje a helyi rádió, tévé, újság.

Cuius regio eius religio. Akié a föld, azé a vallás. S ez nemcsak az 1555-ös augsburgi vallásbéke után volt így, hanem ma is, a sajtóban. De a MÚOSZ nem tér ki arra, hogy a kereskedelmi szektorban is ugyanúgy csorbul a teljes sajtószabadság. Túl azon, hogy a profitorientált médiumok is gyakorta bírnak ilyen-olyan politikai elkötelezettséggel, általában a fontosabb hirdetők érdekeivel sem érdemes szembemenni. Vagyis a reklámok megrendelői bizony tematizálják az adott sajtóorgánumot. Nos, lehet azt mondani, hogy az összevetés nem releváns, hiszen a hirdetők nem várják el, hogy miről szóljon egy-egy cikk vagy műsor illetve hirdetőváltáskor senki sem kerül lapátra. Azonban ez is egy passzív cenzúra: nem határozzák meg, hogy miről, de azt igen, hogy miről nem! Egy T-Mobile által szponzorált rádióműsorban például nem ildomos a cég ügyfélkezelési rendszerét kritizálni. Hozzáteszem, erről a hallgatólagos cenzúráról még nem olvastam MÚOSZ-állásfoglalást.



Természetesen a politika érdek, mint nyilvánosságformáló erő sokkal kitapinthatóbban működik: lezajlik egy-egy kistelepülési vagy kerületi választás, majd hatalomváltás esetén szép csendben útilaput kötnek a korábbi szerkesztőség talpára. Az eredményt viszont mindenki látja: küllemében, tartalmában megváltozott újság, helyi adás. S ilyenkor az elbocsátottaknak bizony nehéz reklamálniuk. Nem csupán amiatt, mert őket is hasonló módon vetette fel a lokális politika, hanem mert a helyi közhangulat sem kedvező. Ha egy önkormányzatot megválasztottak, akkor bizony a választói közakaratot mutatja az új testület összetétele. S ekkor még sokaknak jogosnak is tűnhet, hogy a közösség sajtóterméke is az aktuális (négy évenként változó) közízléshez igazodjon.

Az érem két oldala

A MÚOSZ-nak a helyzet megoldására több javaslata volt. Először is összeállítottak egy közszolgálati kiskátét, amelyben rögzítik, hogy milyen feltételek teljesülése esetén tekinthető egy szerkesztő függetlennek. Alapkritériumnak tekintik az önkormányzattól való anyagi függetlenséget, ami botor gondolat. A legtöbb helyi orgánumot a városháza támogatja. Másik ötletük, hogy: „A szerkesztői függetlenség biztosítása érdekében a helyi médium felelős szerkesztőjével választási ciklusokon átívelő időtartamra kell szerződést kötni.” A felvetésnek mindössze két apró szépséghibája van: egyrészt a média folyamatosan változó világában (és ezt a MÚOSZ-nak kell a legjobban tudnia) szakmai vakság 6-8 évre bebetonozni egy-egy médiamunkást, másrészt minden városvezetés komoly sajtóelvárásokkal foglalja el pozícióját. Ha valaki négy évig dolgozott egy adott oldal városirányítása alatt, nem fog egykönnyen átprogramozódni az új közízlés szerint. Vagy ha igen, akkor ott nagy baj van.

Félreértés ne essék, nem a pártos újságírás létigazolása mellett kardoskodom, csak az egyoldalú szabadságszemlélet ellen. Illetve az érdekvédők szűklátókörűsége miatt, hiszen az éremnek két oldala van. Tulajdonosi is, nem csak munkavállalói. Márpedig a tulajdonosok a fent kifejtett módon a nyilvánosság képviselői egyben. Őket épp azok választották, akikhez szól majd az újság.

Az már csak hab a tortán, hogy a MÚOSZ a függetlenség sokadik sarkkövének a szövetség által megfogalmazott honoráriumokat tartja elfogadhatónak. Aki ismeri a honi média működését, tudja, hogy ez csak vágyálom: mindenütt a szokások és lehetőségek patikamérlegén porciózzák ki az újságírói fizetést. Gyakran pedig épp a támogatók (legyen szó önkormányzatról vagy hirdetőről) jóvoltából. Ördögi körkapcsolás.

Nem kell újabb forró ősz

A MÚOSZ felhívását kétségkívül a jó szándék vezette, ám a lövés célt tévesztett. Sokkal lényegesebb kérdése lenne a szakmának (és ezzel kevesebbet foglalkoznak) a folyamatos színvonalsüllyedés megállítása. A bulvárosodás egy dolog, de vissza kell csempészni a minőségi munka megbecsülését, hiszen jelenleg az megy újságírónak, aki már a Mekiben sem tud elhelyezkedni. Sőt, március 15-én megkerülhetetlen kérdés (Petőfi és a szokásos megemlékezési balhék miatt is) a riporterek biztonsága. Nem csak a rendbontók – most már politikai szelektálású – zaklatása, hanem a rendőrség válogatás nélküli korlátozó magatartása is gond. Folytatni kellene a rendvédelmiekkel az ősszel megkezdett kerekasztal-beszélgetéseket, mert senkinek nem hiányzik egy újabb október 23-a. Sőt, szeptember 19-e sem.

A téma továbbgondolásához egy újabb csapásirányt is hadd javasoljak! A média világának másik nagy rákfenéje nem az újságírókhoz kapcsolódik, hanem a közszereplőkhöz. Milyen felvilágosult demokrácia, és milyen fényes sajtószabadság az, ahol egy politikus vagy közéleti figura nyilatkozata után utólagosan kiszedi, gátlástalanul átírja a neki nem tetsző részeket? Márpedig ezzel lépten-nyomon találkozni lehet. Van hát min gondolkodni a sajtó „szabadságának” méltatásakor. S tenni is.