Veiszer Alinda a reflektorban

- Úgy terveztem, vagy színész vagy televíziós leszek. Református líceumba jártam Gödöllőre. Nagyon jó társaság verődött össze. Komolyan készültünk a színházi karrierre. Én is felvételiztem, de az első rostán kiestem, mi tagadás: nagymamám legnagyobb örömére. Így aztán kommunikáció-német szakra felvételiztem Pécsre és Szegedre. Mindkét helyre felvettek, s Szegedet választottam. Ott már aztán beszippantott a média. Tanács István, a legnagyobb napilap szegedi tudósítója elolvasta egyik cikkemet, és azt mondta: tudok interjút készíteni. Ez biztatást adott. Simkó János rádiós, aki tanított, megengedte, hogy interjút készítsek Beke László művészettörténésszel a kedvenc képéről. Elkészítettük a műsort. A tanár úr meghallgatta és azt kérdezte: ugye, nyitva volt az ablak? A technikailag nem tökéletes felvétel ellenére műsorba kerültem. A műsorvezető még meg is magyarázta a hallgatóknak, hogy miért sikerült zajosra a felvétel. Már pesti lányként dolgoztam a Klubrádiónak, ahol tovább tanulhattam a szakmát. Megtapasztalhattam, mint is vág egy kétperces anyagot akár órákon át az ember. Mikor meghallgatást hirdettek a Kultúrházba, elmentem és beválogattak. Hát így kerültem a tévéhez - foglalja össze az előzményeket Alinda.

- Más a rádió és más a televízió.

- Természetesen. Én eredetileg azt gondoltam, hogy az írott sajtó vagy a rádiózás lesz a műfajom. De így alakult és egymás után jöttek a lehetőségek.

- A Zárórában negyvenöt percen át estéről estére más partnerrel beszélget.

- Bár én látszom a képernyőn, egy nagyon erős csapat áll mögöttem. Két szerkesztővel és egy történésszel közösen megbeszéljük, hogy kiket hívunk. Nincs külön szisztémánk, hacsak az nem, hogy érdekes emberek jöjjenek, az élet sokféle területéről. Számunkra egyformán érték a táncos és a tudós. Lehetőleg kerüljük a politikát. Közéleti kérdésekről természetesen eshet szó. Ez a negyvenöt perc a vendégről szól, elmondhatja a számára legfontosabbat magáról, a munkájáról. Egy ilyen műsor fontos eleme a kíváncsiság. Érdekel, hogy mit mond a másik. Meggyőződésem, hogy meg tudjuk érteni egymást még akkor is, ha más nyelven beszélünk. Létezik a párbeszéd. Az MTV különböző műsorokban próbálkozik is ezzel. Nem mindig sikerül, de az igyekezet él. Az célom, hogy a néző számára a portré kikerekedjen. És már megtanultam: ehhez bizony hallgatni is tudni kell!

- Hogyan készül a műsoraira?

- Két-három hetes előrelátással dolgozunk. Összeszedünk minden információt, amit csak tudunk és ahonnan lehet. Hétfőn és kedden vannak a felvételek. Két-két műsort veszünk fel. Ha színész jön, akkor illik ismernem azokat a darabokat, amikben játszik, ha író, akkor el kell olvasnom az utóbbi időben megjelent könyveit, ha tudós, akkor illik elmélyednem tudományágában. A munkának ezt a részét nagyon élvezem. Aztán közösen megbeszéljük, merre kanyarodjon a beszélgetés, mire helyezzük a hangsúlyt. Van egy füzetem, amiben minden fontos dolog szerepel - árul el néhány műhelytitkot a műsorvezető.

- Különböző karaktereket, a hivatásos dumást csakúgy, mint a magába húzódót egyformán beszéltetnie kell és arról, amiről Ön szeretné.

- Sokszor mondják - nem a beszélgetőpartnereim -, hogy erőszakos vagyok. Minden vendégemet tisztelem, mert életművük megbecsültséget érdemel. De ők nem igénylik, hogy alázatos legyek. Jó érzés fog el, amikor azt mondják, hogy ezen a kérdésen még nem gondolkodtak.

- Minden szereplése a tudás és a valódi értékek közvetítésének elkötelezettségéről árulkodik….

- Ha az a kérdés, hogy tudnék-e olyan televíziós műsorban közreműködni, amelyben Fekete Pákó letolja a gatyáját, egyértelmű a válaszom: nem. Tíz éve indultak a kereskedelmi televíziók. Én akkor tizenhét éves voltam. Velük együtt nőttem és eszméltem, nézhettem, hogy minden hogyan változik. A bulvár nem az én világom. Ez a munka hivatás is: értelmesen kell beszélnünk olyan kérdésekről, amelyek sok embert érdekelhetnek. Van néhány illúzióm, amiben hiszek. Az egyik az, hogy létezik a párbeszéd. A különböző területeken dolgozó érdekes embereket, akik máshol nem találkozhatnak, összehozza a képernyő. Én hiszek ebben és abban is, hogy az én generációmnak van küldetése. A rendszerváltáskor kilenc éves voltam. Egy kép a taxisblokádról, s egy másik a Kádár-temetés. Ennyi maradt. Nem kell beleragadni a múltba, tovább lehet lépni, és nekünk fiataloknak ezt kell szorgalmaznunk.