Nagy Ferenc Széchenyi-díjas

A Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Biológiai Központjában (SZBK) dolgozó tudós figyelmét a hetvenes években az egri Gárdonyi Géza Gimnáziumban két tanára, Irlanda Dezső és Molnár Margit hívta föl arra, hogy a XX. század második felében hatalmas áttörés várható a biológiában.

"Tizenöt éves koromban eldöntöttem, hogy molekuláris biológus leszek, amiről akkor még nem tudtam pontosan mit jelent, de mindenki azt állította, ez a jövő tudománya" - mondta a kutató, aki a tanácsokat követve Szegedre jelentkezett egyetemre, ahol 1977-ben szakbiológusként szerzett diplomát.

"Egyből az SZBK-ba kerültem, azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal itt dolgozom. Akkori döntésemet nem is bántam meg, a kutatói szakma örök élmény marad számomra" - fogalmazott Nagy Ferenc. A fiatal kutató 1981-ben doktorált, hat éven át az Egyesült Államokban, majd néhány hónapos magyarországi munka után nyolc esztendőn át Svájcban dolgozott. "1997-ben véglegesen hazajöttem, bár igazából soha nem mentem el, mindig volt kapcsolatom az SZBK-val, már a nyolcvanas évek végétől elkezdtem kialakítani a magyarországi csoportomat" - tette hozzá.

"1996-ban elnyertem az amerikai Howard Hughes Medical Institute ösztöndíját, amelyet a kilencvenes években a volt szocialista országokba hazatelepülő, világszínvonalon teljesítő kutatók támogatására írtak ki. Az ötévente újrapályázható ösztöndíjjal az alapítvány eddig több mint másfél millió dollárral támogatta a magyarországi kutatásaimat, ez a kiszámítható háttér tette lehetővé egy európai szintű laboratórium kialakítását Szegeden. Az ösztöndíjra építve egyre több uniós és más külföldi támogatást sikerült elnyerni, így a csoport jelentősen megnőtt: most tizenöten-tizenhatan dolgozunk együtt" - mondta a kutató, akinek külföldi kapcsolatai a mai napig nem szakadtak meg, Freiburgban és Edinburgh-ban is vezet kutatásokat.

"Világéletemben növénybiológus voltam, bár az évek folyamán többféleképpen is hívták a szakmámat - dolgoztam mint növényfiziológus és -genetikus, molekuláris biológus - mindig növényekkel foglalkoztam. Pályám kezdetétől azt próbáltam megérteni, miként alkalmazkodnak a növények a természeti környezet kihívásaihoz" - fogalmazott a szakember.

"A növények helyhez kötöttek, ha melegük van, nem tudnak bebújni a légkondicionált szobába, ha rágja őket valami, nem képesek elfutni, mindig ott vannak, kitéve a környezet változásainak. A menekülés helyett anyagcseréjük átalakításával válaszolnak a környezeti kihívásokra, a hőmérséklet változására, a víz, a tápanyagok hiányára vagy bőségére, a kórokozókra, illetve ami engem legjobban érdekel, a fényre. Azt vizsgálom, hogy a fény miként befolyásolja a növények egyedfejlődését, hogyan határozza meg egyes gének kifejeződését. A folyamat során gyakorlatilag arról van szó, hogy a fény biokémiai jellé alakul át, aktiválja vagy inaktiválja egyes gének működését. Ennek következtében megváltozik a növény anyagcseréje, hosszabb szárat vagy elágazó gyökeret növeszt, s így alkalmazkodik a környezet változásaihoz. A kutatások során azt vizsgáljuk, hogyan zajlik ez a folyamat a sejtekben. Az alkalmazkodás feltérképezése mindig is a növényfiziológia tárgya volt, a tudományág azonban sokáig leíró jellegű maradt. Most már megértjük, hogy a jelenségek mögött milyen gének, géncsoportok állnak, és működésük hogyan szabályozódik" - mesélt munkájától a tudós.

Nagy Ferencet manapság az foglalkoztatja leginkább, hogyan működik az élőlények biológiai órája. "Minden élőlény, beleértve minket, embereket is képes mérni az időt. Van egy belső biológia óránk, a cirkadián óra, amely az evolúció során a napi világos és sötét periódusokhoz történő alkalmazkodás érdekében alakult ki. Azok az élőlények, amelyek előre tudják jelezni a huszonnégy órás ciklusokat, s képesek anyagcseréjükkel ehhez alkalmazkodni előnyt élveznek társaikhoz képest. A növények esetében fontos, hogy a fényből energiát előállító fotoszintézis apparátusa már készenlétben álljon addigra, amikor világosodni kezd. Szeretném megérteni azt a molekuláris mechanizmust, mellyel a növények képesek mérni az idő múlását" - mondta.

A tudós szerencsés tulajdonságának tartja, hogy képes motiválni a környezetében dolgozókat. "A kutatás mindig is csapatmunka volt, ahogy a színházban, a laborban is vannak sztárok, de mögöttük ott állnak a munkatársak. A kollégák nélkül nincs kutatás, a Széchenyi-díjam mögött is legalább huszonöt munkatársam odaadó, kitartó munkája van. Az SZBK ma is az egyik legjobb hely az országban annak, aki a tudománnyal akar foglalkozni" - vallja a szakember.