A Plague Over England (Pestisjárvány Angliában) című drámát Nicholas de Jongh színházi kritikus írta John Gielgud életének legborzasztóbb pillanatáról, amikor 1953-ban egy londoni nyilvános illemhelyen rákacsintott egy férfira, akiről később kiderült, hogy fedett nyomozó volt.
A múlt század utolsó évében, 96 éves korában távozott zseniális színész nyilvános megszégyenítése után évtizedekig hallgatott másságáról, csak egy 1988-ban adott interjúban beszélt a nála 30 évvel fiatalabb Martin Henslerhez fűződő viszonyáról, akivel egészen Hensler 1999-ben bekövetkezett haláláig élt együtt.
A színmű azt a miliőt idézi fel, amelyben a már nagy tekintélynek örvendő, ünnepelt Shakespeare-színészre azonnal rávetette magát a sajtó, s ellenlábasai (köztük a polgári ügyek legfőbb bírája, a homoszexuális-gyűlölő Rayner Goddard) mindent megtettek azért, hogy véget vessenek karrierjének. Várt lovaggá ütése is ezért késlekedett.
A homoszexuálisoktól való félelemnek és a velük szembeni gyűlöletnek nagy múltja volt már akkor Angliában, "pestisesként", a fiatalok megrontóiként és a normális, boldog életre képtelenként bélyegezték meg őket. Egészen 1967-ig bármikor nyomozás indulhatott ellenük, akkor is, ha másságukat elrejtették a nyilvánosság elől, és a rendőri besúgók információira alapozva akár le is tartóztathatták őket, már csupán a homoszexuális kapcsolat teremtésére utaló szándék miatt.
Az egész brit rendőrség éberen őrködött az heteroszexuális erkölcsök felett. A Gielgudot letartóztató rendőr éppen egy olyan, 1930-ban létrehozott különleges csoport tagja volt, amely a londoni metró illemhelyeit vizslatta a melegek után - vázolta fel a helyzetet az Independent című brit lapban a színdarab bemutatása kapcsán megjelent cikk.
Gielgud az incidens idején 49 éves volt, a hivatása rabja, és éppen egy felfűtött hangulatú színházi bemutató, majd azt követő parti után tért be az illemhelyre.
Letartóztatásakor - skandalumtól tartva - másik keresztnevét használva Athur Gielgudként nevezte meg magát. A rendőrbíró, aki másnap hozott ítéletet az ügyében, nem ismerte fel, és 10 fontra büntette, valamint (az akkori közhangulatra jellemzően) elrendelte, hogy azonnal keresse fel orvosát, amint elhagyta az épületet. Sajnos az Evening Standard riportere szemfülesebb volt, és a lap már aznap délután világgá röpítette a "szenzációt".
A művész csaknem belerokkant a szégyenbe, és már-már véget akart vetni az életének. De a színpadi munka átsegítette az első hónapok nehézségein. Igaz, hogy néhány hónappal később kettős látásra panaszkodott és idegösszeomlást kapott, ami miatt ott kellett hagynia az A Day By the Sea előadását.
Az Oscar-díjtól kezdve számtalan rangos szakmai elismerést kiérdemelt Gielgud több visszaemlékezést írt végül nyolc évtizedet átölelő színházi és filmes pályafutásáról (szinte halála bekövetkeztéig dolgozott), ám egyikben sem említette meg magánéletének ezt az időszakát, és a művészi nagyság előtti tiszteletük jeléül hallgatására életrajzírói is tekintettel voltak.
De Jongh szerint, bár a történtek érzelmileg megtörték a színészt, a megpróbáltatás után talpra állva még erősebben kötődött a színházhoz. A szerző (aki egyébként az Evening Standard szakírója) felidézte Gielgud egyik legmegrázóbb alakítását, amelybe belesűrítette egész tragédiáját. David Storey Home (Otthon) című 1970-ben bemutatott darabjában a színész csak "ült és alig szólt, csupán a könnyek peregtek az arcán. Maga volt az összezúzott, néma lemondás. A mai generációból egyetlen nagynak mondott színész sem tudta volna ezt eljátszani" - mesélte De Jongh.
