Tölgyessy Pétert Sükösd Miklós és Elek István, majd a közönség kérdezhette. Elek indításképpen a „véleményformáló értelmiség” bármely oldalhoz sorolt (így: Spíró György, Babarczy Eszter, Czakó Gábor) képviselőitől hazánkat és a demokráciát sirató, közelmúltbeli állásfoglalásaiból idézett, igazolásaképpen annak, hogy a válságérzet, a változás igénye nem a szervezők elszigetelt véleménye. Felhívta a figyelmet Tölgyessy személyes felelősségére, és az egyes szám, első személy létjogosultságára, majd átadta a szót a vendégnek, adjon magyarázatot a válságra, amiről úgy érezzük, hogy körülvesz bennünket. "Amit hallottak az teljesen tipikus Magyarországon, Mohács óta. És még mindig élünk. Nekem nincs ilyen típusú vízióm. Tipikus értelmiségi szövegeket hallottunk, nem biztos hogy az igazat. Ugyanakkor én is azt hiszem, hogy baj van Magyarországon.” Folytatta a gondolatmentet Tölgyessy, majd megnevezte a bajok legfontosabb elemeit. Ezek a stagfláció (stagnáló gazdasági növekedés, inflációval párosulva). A társadalmi egyenlőtlenségek, melyek másfélszer nagyobbak mint a hasonló háttérrel induló Szlovéniában vagy Csehországban. A harmadik a politikai táborok ellenségképek útján való megosztása.

Összevetésképpen felmerültek a térség, a volt szovjet-zóna államainak a rendszerváltás óta bejárt fejlődési pályái. Tölgyessy három fejlődési modellt mutatott be, kettő példa volt nagyon sikeres, egy pedig nagyon nem. Az egyik a szlovén és a cseh példa. „A csehek és a szlovénok mindent másképp csináltak, mint ahogy Bokros Lajos tanácsolta volna, máig nagyon keveset privatizáltak, nem hogy szociálpolitikai dolgokhoz hozzáengedték volna a magántulajdont. A magyar közgazdasági credo szerint katasztrófához kellett volna vezetnie.” Tölgyessy kitért arra, hogy a magyar módszer, ami hagyta tönkremenni a gazdaságtalanul működő nagyvállalatokat, a megmaradt vállalatoknál ugyan üzemi szinten jóval nagyobb termelésnövekedést mutattak, mint cseheknél, ám ennek volt egy társadalmi ára: eltűnt másfélmillió munkahely, és utána is csak 2-300 ezer új jött létre. „Ha olyan szinten lenne, vagy csak megközelítőleg olyan szinten lenne foglalkoztatottsági mutató, mint a cseheknél, akkor nem lennének államháztartási problémák. Ha legalább a minimálbér után adót fizetne ez a legalább 800 ezer ember, akkor nem lenne gondban az államháztartás, nem lenne ennyi szociális probléma, nem lennének ekkora társadalmi különbségek. Ljubjanában két dolgot nem látunk, hajléktalant és terepjárót. Ezt „bársonyos” vagy „puha” átalakulási modellnek nevezte el. A baltikumi országok példájánál, az úgy nevezett „tabula rasa” modell ismertetésénél felhívta a figyelmet a hihetetlen gazdasági fejlődés „csúnya titkára”: „A baltiaknál megsemmisült az egész régi gazdaságuk és a legkeményebb neoliberális modellt vezették be. […] Elkezdtek azonnal versenyezni, elkezdték azonnal bevezetni ezeket a nagyon kemény intézkedéseket. Volt egy nagyon csúnya titkuk, hogy a keletkező szociális problémákat az oroszokra hárították. […] Van olyan balti ország, ahol 40 százalék volt az orosz nyelvűek aránya, ezek egy részét elüldözték, a másik részét ma is páriasorban tartják. A hatalmas gazdasági növekedés mellett az oroszok körében négyszer nagyobb a munkanélküliség mint az észteknek. Erről nem szívesen beszélnek, miközben – nagyon neoliberális módon – öt éven át produkáltak több mint 10 százaléknyi növekedést.” A harmadik modell, a teljesen sikertelen a „pangás” modellje, azoké az országoké akik nem csináltak semmit. Ezek Románia és Bulgária. „Részben nálunk is ez történt. Ebben a modellben a társadalmi különbségek is nagyobbak, mint az észteknél.”

Hogy Magyarországnak melyiket kellene követnie azt Tölgyessy így fejtette ki: „Egyik sem előzmények nélküli. Az egyik alapállításom – és ebben nagyon vitatkoznék az SZDSZ fő irányával, akkor is vitatkoztam és most pedig különös erővel –, hogy minden ország a saját előtörténete szerint boldogul. Nincsen egyetlen-egy modell amit úgymond be kell vezetni. Nincs olyan kiskáté, amiben le van írva, hogy ezt kell csinálni, le kell másolni és akkor mindenki boldog lesz. Egy ördögöt! Voltak nagyon hasonló helyzetben élő országok. Az írek, a finnek és az olaszok. Az ’50-es években majdnem olyan szegények és nyomorultak voltak, mint mi. Egészen másképp lettek sikeresek. Az írek nagyjából a neoliberális credo szerint lettek sikeresek, a finnek a svéd jóléti állam, az óráisi állam, óriási adók és óriási újraleosztás, ám nagyon kicsi társadalmi különbségek modelljét követve lettek sikeresek. Az olaszok pedig a régi olasz lopós, csalós hazudós világgal, hatalmas államadóssággal és inflációval. Voltak olyan évek, amikor megelőzték a briteket, ami óriási eredmény egy ilyen zavaros modell alapján. Bokros Lajos kézikönyve szerint, az olaszoknak már rég afrikai szintre kellett volna süllyedniük!”

„Az elesetteknek a magyar közéletben egyetlen eszköze van, és ez a büntető szavazat. Nevesen az, hogy négyévente elzavarjuk a kormányt. Így aztán a remegő lábú politikusok, ha máskor nem, akkor a választások előtt megpróbálnak mindenkinek a pénztárcájába pénzt dugni. Ez egy rémisztő történet, de minden választások előtt megtörtént. Egyszer pedig választások után is, ugye máig ennek isszuk a levét. A jobboldali közönség számára Orbán Viktor kormányzása szabályos új honfoglalást hozott. Magyarországon jól láthatóan volt, egy igen erős jobboldali közönség. Magyarországon hihetetlenül erős az elitek túlélési képessége. Ez a közönség irtózatosan elnyomva, megtiporva érezte magát az egész kommunizmus alatt és Orbán Viktor alatt úgy érezhette, hogy visszakapta a hazáját. A baloldali értelmiség pedig úgy gondolta, hogy bármi áron meg kell szabadulni Orbán Viktortól. Állítható, hogy a baloldal élő jobboldali politikust még nem fogadott el „európainak és civilizáltnak”. Ahhoz meg kell halni, lásd Antall Józsefet.”

Erre adott válasz volt, az MSZP populista programja, ami még nem lett volna baj. Az OECD országokban még soha, sehol nem volt ekkora reálbér-növekedés. „Ez egy elképesztő gazdaságpolitikai hiba volt. Az egész magyar gazdaságpolitikai történet egyik legnagyobb hibája. Ennek a következményeit kapjuk most a nyakunkba. Teljesen egyértelmű, hogy ezeket vissza kellett volna venni, de – immár Gyurcsány Ferenc – ezt nem tette, mert elvesztette volna a választásokat.” A később, a korábbi hibák kényszerítette korrekcióról azt tudhattuk meg: „Azt is megnéztem, hogy békeidőben, fejlett nyugat-európai országban volt-e ekkora reálbércsökkenés. Nem volt. Elképesztő szabályozási hibát vétettek. Ki kell mondjam, ha olyan országban élünk, mint Franciaország, Olaszország vagy akár Németország hónapokig tartó általános sztrájk is lehetett volna. […] Ezen hibák miatt 8-10 évet veszítünk az életünkből.”

Volt egy magyar ember, Orbán Viktornak hívták, nagyon akart miniszterelnök lenni, ez az ő meséje. Sokáig a baloldal miniszterelnöke akart lenni, de aztán jött egy kicsi magyar ember, Horn Gyulának hívták, aki a baloldal miniszterelnöke lett. És mivel lett? Azzal, hogy együtt tudott álmodni az emberekkel. Orbán Viktor az első ciklusban, hihetetlenül korrekten közgazdasági igazságokat mondott az ország számára. Volt egyszer egy szerencsétlen nyugdíjemelési vita a parlamentben. Szegény MDF azt mondta, hogy legyen 14 százalék a nyugdíjemelés – ez is borzalmasan sok volt, ez is megágyazott a Bokros-csomagnak. A Fidesz ki is mondta, ő csak 12-őt emelne. A másik két párt, pedig jóval többet mondott, mert tudták hogy ezt kell mondani. Ezután Orbán Viktor a nagyon népszerű pártjával alig került be a parlamentbe. ’90 után, ha nagyon törte valamin a fejét, akkor az az volt, hogy az a másik kicsi ember, Horn Gyula nyerte meg a választásokat. […] A titok az volt, hogy azt mondta, amit az emberek hallani akartak. Hogy a szerencsétlen Antall-kormány mindent elrontott, ott van az a sok-sok alkalmatlan ember benne. Ha a szakértelem visszajön, akkor minden nagyszerű lesz. A titkokat egymástól lesték el a pártok, és szaladnak a szavazatok után.

Tölgyessy, nagyívű kórképe után a hallgatók kérdéseire válaszolt, a kérdések átsegítették a párbeszéd témáját a múltból a jelenbe és a jövőbe.

A társadalmi egyenlőtlenségekről

"A magyar egyenlőtlenségi mutatók bántóan nagyok és csökkentik a gazdasági hatékonyságot. Ha bárki olyan javaslattal áll elő, ami növelné az egyenlőtlenséget, az nem jó irány. Amit jelenleg csinált a kormány a közalkalmazotti létszámleépítésekkel, azzal teljesen lemásolta a ’90-es évek hibás döntéseit. Akiket elküldtek, azok nagyrészt nyugdíjba mentek, a többiek eltűntek – valószínűleg a feketegazdaságba."

Az értelmiség és az SZDSZ szerepéről a magyar politikában

„Az, hogy az értelmiség közvetlenül politikát csinál, az irtózatosan kelet-európai dolog. Magyarországon az MSZP feltámadásáig, a politika iszonyú értelmiségi dolog volt, és az értelmiség megosztottságát, csatáit játszották újra a politika színterén. Ez nem maradhatott így, Magyarországon általános választójog van. Az igazán professzionális politikába ezek az emberek be se juthattak volna. Az emberek félnek tőlük, mert nem olyanok, mint ők. Az MSZP-SZDSZ viták tipikus kelet-európai értelmiségi viták. Az SZDSZ azt gondolja, hogy neki Istentől adott joguk, hogy tudják azt, hogy mi a jó ebben az országban, Istentől adott joguk, hogy jobban tudják másoknál, és Istentől adott joguk, hogy ők irányítsák az MSZP-t, akármennyivel is nagyobb, az a behemót, lassú, lomha párt. Hogy, hogy nem ők vezetik, azokat akik értelmiségi szemmel nézve, hallatlanul szerény képességű emberek. Hangsúlyozom, értelmiségi szemmel. Horn Gyula politikusi képességekben toronymagasan felé emelkedett az SZDSZ politikusainak. A konfliktusok igen nagyrészt ebből származnak. […] Ebből rengeteg abszurditás keletkezik. Nem szerencsés ha az értelmiség, ilyen oroszos módon nyúl bele a politikába. Részben hatalmas pofonokat kaphat, részben mert kitellik az ideje, ahogy lassan az SZDSZ-nek is. [..] Tisztán racionalistásra nem lehet pártot alapítani. Az SZDSZ próbálkozott elvileg ezzel, de bizonyos értelemben az SZDSZ áll a legkevésbé a racionalitás talaján. Ennek több eleme van. Az egyik fő eleme, hogy az SZDSZ-esek különleges emberek lennének.