Ne röstelljük magunkat, menjünk csak szépen oda a haldokló ágyához, és emeljük le onnan a lázlapot. Vannak (vannak?) ezek a liberálisok, akiknek minden emberi számítás szerint, ilyen csekély társadalmi bázissal, beágyazatlanul, a társadalom felett megkérdőjelezhetetlen erkölcsi tekintélyként lebegve már rég el kellett volna tűnniük, a történelem emésztőgödrében. Értelmiségiek nem csinálnak, nem csinálhatnak modern, demokratikus tömegpártot. Létezésük szükségszerűség, posztkommunista állami sajátosság, történelmi előzményekkel.

A nép nevében

Ott ahol nem volt demokrácia, sosem a tömegek döntötték meg a hatalmat gyakorló elitet, hanem a hatalomgyakorlás küszöbén álló, ám oda be nem engedettek csoportja. Európában és az európai gyökerű, újvilági társadalmakban a hatalom sokáig a király és a király kegyéből kinevezett személyek, a legfelső arisztokrácia, és a hatalommal jó viszonyt ápoló egyház kezében volt, szinte kizárólagosan. Az újvilág felfedezése és az ipari forradalom megerősítette annyira polgárságot, kereskedőket, bankárokat és gyártulajdonosokat, hogy úgy érezzék, nekik is jár az adott ország, nemzet irányításából. Ameddig az ancien régime az élet által kialakított hatalmi viszonyok megbontásának beláthatatlan következményeire hivatkoztak saját uralmuk alátámasztásaképpen, addig a kapun dübörgők ideális társadalmakat álmodtak és annak megakadályozóit, a hatalmat birtoklók önérdekében találták meg. A XVIII-XIX. század hatalomváltó mozgalmai egytől-egyig a középosztály, vagy az elit alsóbbik felének érdekeit fejezték ki. A gyarmatokon a helyi vezetők, az ültetvényesek szabadultak meg a nyakukba ültetett európai királytól. A francia forradalomban a harmadik rend követelte magának a nyaktilót kezelési jogát. Magyarországon a köznemesség – amelyik addig a vármegyék vezetésében és a rendi országgyűléseken politizált – helyezkedett szembe a bécsi udvarral.

„Fidesz mocskos pribékjei, kinyírtátok Kádárt, cserébe mi felakasztjuk Tamás Miklós Gáspárt!”

A rendszerváltást Magyarországon, a párton kívüli elitek, a régi úri osztály és az urbánus értelmiség vitték véghez. Utóbbi önhitének hajtóanyaga nem volt más, mint az írástudók egyetemes beképzeltsége. Ahogy Pierre Bourdieu francia szociológus mondta: Az értelmiség az uralkodó osztály elnyomott frakciója. A régi úri osztály, amelyik az első szabad választásokat nyerte, törvényszerűen bukott. A kádári kisember nem szereti sem a régi urakat, sem a tojásfejűeket. Mindkettő idegen és utálatos. A pörköltszaftos ingű praktikus embert az üzemből, a téeszből, a szakszervezetből könnyebben elfogadjuk vezetőnek, mint a ghóf uhat, vagy a pesti értelmiségit a tévé éjszakai beszélgetős műsorából. Ismerve a tömegdemokráciák törvényszerűségeit, az SZDSZ-nek már rég el kellett volna tűnnie. Részben mert a szavazópolgár úgy általában nem szereti ha olyanok vezetik, akik megvetik, részben mert a rendszerváltás nem annyira népszerű, mint azt a rendszerváltók szeretnék.

Überálisok

Az SZDSZ mégsem ebbe bukik bele. Saját, elfogult rajongói sokáig felszínen tartották. Az írástudatlan plebejusok döntésétől való beszarás mindig meg tudta mozgatni a szimpatizánsokat. A párt által magára ragasztott értékek védelme mindig elég volt ahhoz, hogy az átlagnál nagyobb szavazási hajlandóságú SZDSZ B-közép annak ellenére jól odavésse az ikszet, hogy maga között mindig ostorozta a párt vezetőit. A bukás oka az, hogy a tévedhetetlenség mítoszára és az erkölcsi felsőbbrendűségre alapozott pártimázs törékeny. Elég egy Tocsik-botrány, elég a bunkó szocikkal annak ellenére koalícióban maradni, hogy nem úgy táncolnak, ahogy a kisebbik partner diktál, és már csökken a népszerűség, a szavazói hajlandóság. Rendes SZDSZ-hívő annyira fogadja el az MSZP-t, amennyire az szóról-szóra követi az SZDSZ kívánalmait. A pártpolitizálás – kivált ha koalícióban történik – eközben kompromisszumokon alapul. A másik tényező, ami fenntartotta a pártot az a szocialisták kegye. Az együtt kormányzásra való hajlandóság és az átszavazás szokása. A fundamentalista szavazótábor Szküllája és az utódpárt jószándékának Karübdisze között elevezni a párt hajóját olyan feladat, ami csak ideig-óráig sikerülhet. Ha a párt nem tud többeket megszólítani – ami mindaddig lehetetlenség, amíg a társadalom felett lebegő, attól elzárkózó értelmiségi elitpártként viselkedik – akkor néhány ember törékeny szimpátiájára támaszkodhat, mindössze. A költői képek szerelmesei ezt hívják homokra építekezésnek.

Küszöb alá temetve

Nem csak az SZDSZ, valamennyi nagy párt ott mérgezi a képviseleti demokráciát és politikai váltógazdaságot, hogy a demokrácia csak addig érdekli őket, ameddig a hatalmukat szolgálja. Ez az állítás két, két egyszerű példával támasztható alá, az egyik az ellenfél teljes megsemmisítésének igénye. A másik a párton belüli demokrácia teljes hiánya. Jobb és baloldal egyszerre állítja, hogy akkor lesz itt a Kánaán, ha hosszú időre rendezkedhet be, ha olyan korszakot alapozhat meg, mint a Horthy-éra vagy a Kádár rezsim volt, ahol a béke záloga az, amikor fellépnek az ellenzékkel szemben, azzaz az ürüggyel, hogy az kártékony eszméket hirdet. Az SZDSZ élenjáró harcosa volt ennek a féldemokratikus felfogásnak, felsorolni sem lehet hányszor látta meg az ország felében az ordas eszmék követőit.. Hisztérikus ellenfele volt a jobboldalnak és hisztérikusan próbálta meg irányítani a szocialistákat, ám mindkettőhöz hiányzott a társadalmi bázisa. Szépen, lassan őrölte fel lehetőségeit, az egészségügyi törvény erőszakos képviseletével beleharapott a szocialisták etető kezébe. A belső demokrácia hiánya még tovább szűkítette a párt lehetőségeit. A tömegdemokrácia logikájával ellentétes a bolsevik típusú pártfelépítés. A szűk pártelit mindenkin átgyalogló képviselete gyengíti valamennyi pártot, az alkalmatlanok felülről való kinevezése, a "ki kinek az embere, aszerint boldogul" logikája idővel elevezet ahhoz a helyzethez, amikor már csak a szűk pártelit barátai is üzletfelei képezik a szavazótábort. Ha a belső hatalmi harcokat csalásokkal vívják – amit a nagyközönség felé képtelenség hitelvesztés nélkül kommunikálni – eljuthatunk oda, hogy az MSZP többet nyer, mint veszít azon, ha a kormányzás bűneit ráolvassa a kisebbik koalíciós partnerre és vérét veszi. Az SZDSZ-t saját szövetségesei írták le.