A Kelj Fel Jancsiban elhangzott telefonos interjú témájában szorosan kapcsolódott a jegybankelnök március 24-én megjelent cikkéhez, ebből sok felvetés el is hangzott az éterben.
Fiala János Simor András cikkével kapcsolatban először arra keresett választ, hogy miért éppen a Népszabadságban jelentette meg a magyar gazdaság helyzetével kapcsolatos gondolatait. Simor elmondta, hogy jelen esetben nem a gazdaság vezetőihez szeretett volna szólni, hanem egy nagyon tág olvasókörhöz. Egyébként hangsúlyt fektet arra is, hogy (politikailag) kiegyensúlyozott terepen nyilatkozzon.
Emellett kérdés volt még, hogy milyen okból jelentette meg cikkét, Simor kettőt jelölt meg. Egyrészt, bár a MNB fő felelőssége az árstabilitás, de vannak mellékfelelősségei is, például a pénzügyi rendszer stabilitása. Ez lehetetlen a gazdaság stabilitása nélkül, ez meg stabil, hosszú távú gazdasági növekedés nélkül elképzelhetetlen. Magyarul az MNB felelősségi köreivel összefügg az, amiről írt. A másik az volt, hogy az ország nagyon nehéz helyzetben van, ezt próbált meg ecsetelni.
Itt idézném az említett cikk zárógondolatát: „Az ország politikai és gazdasági elitje, tudományos, műszaki és humán értelmisége számára adva van a feladat: Magyarország felzárkóztatása a mellettünk egyelőre egyre gyorsuló ütemben elsuhanó Európához. Én hiszem, hogy együtt, összefogással sikerülhet. A sikerben mindenki osztozhat, a kudarcért viszont mindenki, de mindenki felelős. Ne hagyjuk magunkat!”
Többször elhangzott a beszélgetés során, hogy Simor az ország lakosságához szólt inkább a cikkében. Úgy látja, hogy az ország problémáinak tekintetében nem vagyunk tisztában a „diagnózissal” sem, ezért is ismerhető fel nehezen, hogy mi a teendő. A jegybankelnök hasonlatával élve: „a kuruzslók hangja erős, míg az orvosoké nagyon halk”. Ő az MNB elnöki székét felhasználva szerette volna erősíteni az orvosok hangját. Ahogy élőszóban fogalmazott : „Kiáltottam egyet. Vagy meghallják, vagy nem.” Simor azt is elismerte, hogy nagyon nehéz meghúzni a határvonalat, hogy mikortól számít valakinek a tevékenysége politizálásnak.
Vessük bele magunkat a gazdaságpolitikai részletekbe, nézzük, mit áll a „diagnózisban”!
„Magyarországon a költségvetés kiadásai a GDP közel 50 százalékára rúgnak, miközben a visegrádi országok átlaga 40 százalék körül van. Ezt a különbözetet pedig éppen az adófizetőktől beszedett magas adókból finanszírozzuk.” – olvasható a cikkben. A magas adókból pedig következik, hogy versenyképesség szempontjából lemaradunk. Másrészt ezen adatok láttán felmerül a kérdés, hogy hol költünk mi többet, mint a környező országok. Ennek egy része az adósságszolgálat, ami a „múlt bűne” is, ezzel nem lehet mit kezdeni. Ennek olyan szempontból van jelentőssége, hogy ennyivel kevesebbet költhetünk (nálunk a GDP 4 százaléka, környező országokban a GDP 2 százalékáról van szó) A szociális és jóléti szolgáltatásokra is jelentősen többet költünk, mint a régió más országai. Ez abból is adódhat, hogy a „politikusok valószínűleg inkább az igényekre apellálnak, és nem arra, hogy mit képes a gazdaság kigazdálkodni.” Tehát nem tudja eltartani a gazdaság a jóléti rendszert. Ahogy cikkében is írja Simor: „Ennek is következménye a lassú növekedés, a szomszédoktól való lemaradás. Vagyis, ha nem változtatunk, ha nem gyorsítjuk fel a növekedésünket, akkor az a GDP százalékában magas összeg, amit mi jelenleg jóléti kiadásokra költünk, előbb-utóbb abszolút értékben kevesebb lesz annál, mint az a ma még alacsonyabb százalék, amit a környező országok most erre szánnak.”
Ennek kapcsán a beszélgetés kitért például arra, családtámogatás tekintetében kifejezetten élen járunk, és ennek ellenére mennyire alacsony a születésszám. Simor elmondta, ez összefüggésben lehet az alacsony megtakarításokkal az országban. Ugyanis a lakosságnak kis része gondolkodik hosszú távra, és a gyerekvállalás ilyen döntés. De a családtámogatási rendszer következménye részben az is, hogy a nők foglalkoztatása is nagyon alacsony. Hiszen három év után lényegesen nehezebb visszatérni munkahelyünkre, mint egy év kihagyás után. Ez persze a gazdasági oldalról történő megközelítés. Valószínűleg a részmunkaidős foglalkoztatásban is lehetne előrébb lépni, és így a gyerekeknek is jó lenne. Az országban a foglalkoztatás is arányokat tekintve nem is ez a legfőbb probléma.
Az Európai Unió Lisszabonban megfogalmazott célkitűzéseihez (70 százalék) képest nagyon alacsony a foglalkoztatás Magyarországon (50-60 százalék). Simor nem feltétlenül ezekben a számban látja az igazi problémát, hanem hogy a munkaerőpiac jól meghatározott szegmenseiben rendkívül alacsony ez az arány: az idősek körében és a 15-24 éves korosztályban. Ez előbbinél elgondolkodtató, hogy „bár 62 év a nyugdíjkorhatár, mégis 57 év a nyugdíjba vonulás átlagkora.” Rossz ösztönzőket működtetünk, ezért is lehet nálunk kiemelkedően magas a korengedményes vagy rokkantnyugdíjasok aránya. A fiatalokat nézve, ott valószínűleg a közoktatás minőségi változtatásával lehetne javítani a mutatókon. Sok diák ugyanis nem olyan tudással kerül ki az iskolából, amivel könnyen el tudnának helyezkedni.
És ha már mindenki kellőképpen elkeseredett, idézném Fiala Simorral készített telefonos interjújának a végét, mely mutatja, hogy azért lehet optimistának maradni:
„Egészen biztos vagyok, hogy Magyarország egy nagyon sikeres ország lesz.” Azt szoktam mondani, hogy „Nem az a kérdés, hogy mi lesz, hanem az, hogy addig mi lesz.”
