Az egészben különösen bosszantó, hogy mindenki sáros ebben. Kókáék azért, mert benne maradtak egy olyan koalícióban, ahol kvázi alig csináltak valamit, vagy ha mégis csináltak, az láthatatlan eredményeket produkált, más megközelítéssel nem volt semmi haszna. Na jó, ne legyünk túlzóak, azért volt látható eredménye, de messze nem annyi, mint amit meg lehetett volna csinálni. Ha százalékban akarnánk kifejezni, akkor legjobb esetben is 20%-os hatékonysággal dolgoztak. Ilyen teljesítményért bárhol az első héten kirúgnak valakit az állásából.

Az MSZP meg játszotta a magabiztos tömeget, akik elfogadják a szadeszes intellektuális vezetést, bár nem tetszik nekik. Hogy miért nem tetszik, azt nem tudták igazán megmondani, de abban biztosak voltak, hogy nem tetszik. De csinálták. Mint az igába fogott ökrök húzták a kormány szekerét, miközben sajgott a hátuk a szadeszes kocsis ostorától. Most meg felszabadulva a terhek alól, megkönnyebbülten bőgnek nagyokat a kocsisra, hogy milyen idióta is volt az, de arról mélyen hallgatnak, hogy ők mentek abba az irányba, amerre terelték őket és nem óbégattak, hogy nem arra kellene menni. A legszomorúbb, hogy ez a hatalmas erő most is otrombán viselkedik és képtelen észrevenni a feladatot, inkább megpihenni vágyik. Csak ezzel az ország szekere tovább áll a posványban, ahonnan nekik kellene kihúzni, de most meg nem merik. A festői képhez tartozik még, hogy a gyurcsányi irányítás most is látja, tudja, mit kellene csinálni, de már nem meri tovább terelni a tömeget a helyes útra, mert ahogy a miniszterelnök úr mondja: a tömeg nem akar. De akkor mi a szösznek van ott a vezető? Egy családban ha a családfő tudja, mit kell tenni, de a gyerek, az asszony nem akar tovább menni, mert elfáradt, kimerült, akkor vagy leül velük beszélni, hogy menni kell még két napot, és utána jobb körülmények között lehet megpihenni, mint most, vagy felrázza az elfásult, kimerült lelkeket, és tovább űzi bennük az önbecsülést. Egyiknek sem látom nyomát a mostani Gyurcsány Ferencben. Csak aggódást. Márpedig egy családfő ne aggódjon, hanem adjon hitet, erőt, bizalmat a folytatáshoz.

Olyasmit, amit most visszakapott erejével Orbán Viktor képes. Ő lelkesít, ösztönöz, mozgósít, aktivizál. Más kérdés, hogy egy fikarcnyival sem tud többet, mint a „Feri”, sőt, még irgalmatlan visszarendeződést is vizionál tervei elmondásakor, amire épp a saját oldalán mozgolódó gazdasági szakértők is visszafogott lehülyézéssel reagálnak. Tehát ahelyett, hogy lenne egy konstruktív ellenzékünk, mely értelmes, logikus alternatívákat állít szembe a kormányzó pártok elképzeléseivel szemben, ahogy azt a gazdasági szakembereik meg is teszik néha, van egy roppant ambiciózus, hatalmas lelki erővel rendelkező, ámde a realitásokat magasról leszaró ellenzékünk, akinek mindennél jobb, ha a kormánynak rossz. Hogy közben beledöglik az ország, hát istenem. Fő, hogy megteremtsük a feltételeit, hogy mindig legyen olyan hangulat, ahol van miért szapulni a kormányt, ha lehet menjünk ki még buzdítani is az elégedetlenkedőket a Kossuth térre is minden nap egy-egy felszólalóval, és ha ezt követően esetleg neki mennek a középületeknek, közmédiumoknak, és forradalmi hangulatot álmodnak maguknak egyesek, annál jobb. Hogy közben szar az országnak, hát ki a frászt érdekel, fő, hogy majd lesz esélye egy előrehozott választásnak, s akkor majd jöhetünk mi. Ha ezt a hatalmas energiát, hitet, erőt, ambíciót nem ilyen ocsmány irányba terelnék, még tudnék hinni is benne, hogy tisztességes célok vezérlik őket, de így…

Az MDF szerepével nem nagyon szeretnék túl sokat foglalkozni, mert fajsúlytalan szerveződéssel nehéz mit kezdeni. Ugyan van bennük látszólag kedv és akarat, hogy befolyásolják ötletekkel a kormány munkáját, de ezek zöme nem jut el még a legaktívabb politikai érdeklődéssel bíró olvasó emberhez sem. Valahogy ez az egyszereplős párt elvesztette a hitelét, amikor elfogadott egy balos támogatást a választáskor, és így baromi nehéz jobboldalinak, de legalábbis jobbközépnek látszani. Így aztán sehol sem hihető, amit gondolnak, és a „tömegbázisuk” is a nevetséges tartományban mozog.

Itt tartunk most, 2008 április 3-án. Unott arccal nézünk ki a fejünkből, be vagyunk tojva a gazdasági elemzőinket hallgatva, és fogalmunk sincs, ki lenne az, akinek valóban jó szívvel odaadnánk ennek az országnak az irányítását. Mert jelen állapotban egyik sem alkalmas rá. Szusszanjunk egyet, és gondoljuk át ezt a dolgot alaposan.