A kaliforniai egyetem kutatói felfedezték, hogy összetétele egy protein-mátrix, amelyet aminosavak gazdagítanak. A tudományos cél továbbiakban előállítani egy hasonló, különböző struktúrákat és összetételű anyagokat tartalmazó elegy létrehozása - írta a Corriere della Sera című olasz napilap.Az ámbráscet és hatalmas zsákmánya, a Humboldt-tintahal az óceán legmélyebbre merülő élőlényei közé tartoznak, rendszerint 1 kilométernél mélyebbre is merülnek. Egy új kutatás során, egy csapat tengerbiológus sikeresen címkézett fel ámbrásceteket és Humboldt-tintahalakat, melyeket a Csendes-óceán mexikói partvidékén úsztak együtt. Ez az első alkalom, hogy nyomkövetővet tudtak elhelyezni ugyanazon területen két mélytengeri ragadozóra. A tanulmány a Marine Ecology Progress Series folyóiratban jelent meg.

William Gilly biológus professzos és Randall Davis tengerbiológus szerint az ámbráscetek (Physeter macrocephalus) és a Humboldt-tintahalak (Dosidicus gigas) az óceánok mezopelagikus - homályzóna (201 métertől -1023 méterig) - zónájában élnek. Azt nem tudják a kutatók , hogy az ámbráscetek hogyan kutatják fel, észlelik és kapják el zsákmányukat.

Ennek kiderítésére a csapat a Kaliforniai-öbölhöz utazott, mely egyedülállóan előnyös helyszín az ámbráscetek és tintahal-prédájuk viselkedésének tanulmányozására. "A cetek egész évben nagy számban képviseltetik itt magukat, és hatalmas tintahalakkal táplálkoznak, mely fajt könnyű elfogni és felcímkézni. A kutatók szerint ez az első kísérlet, hogy szimultán módon tanulmányozni próbálják a homályzóna ragadozóját és zsákmányát.

A Humboldt-tintahal hatalmas fejlábú faj, mely kizárólag a Csendes-óceánban él. Egy kifejlett tintahal több mint 45 kilogrammot nyom és több mint 1,8 méteresre nő. Az ámbráscetek az összes fogas cet közül a legnagyobbak, minden óceánban megtalálhatóak. Egy kifejlett hím közel 18 méteresre nőhet és 57 tonnát nyomhat. Az ámbráscetet Herman Melville tette halhatatlanná Moby Dick című könyvével. A Melville idejében igencsak vadászott ámbráscet populációja napjainkra 360 ezer és 1 millió egyed között van. Ezen hatalmas állatok igen falánkok, ha tintahalakról van szó. Becslések szerint világszerte a bálnák egy év alatt több mint 100 millió tonna tintahalat fogyasztanak el.

A Humboldt-tintahalak és az ámbráscetek, az óceáni ökoszisztémákban játszott fontos szerepük ellenére, életmódjának néhány aspektusa - a táplálkozás és a vadászat - továbbra is rejtélyt jelentenek a kutatók számára. Az ámbráscetek napjainkban is rendkívül izgatják a kutatók fantáziáját, a kifejlett ámbráscetek például több mint 1 órán át képesek a víz alatt maradni, és senki nem tudja pontosan, mit is csinálnak odalenn. Emellett a kutatók nagyon keveset tudnak a Humboldt-tintahalak viselkedéséről is. Példának okáért mindössze néhány évvel ezelőtt derült fény arra, hogy ezen állatok valószínűleg a Kaliforniai-öböl középső részén párosodnak és szaporodnak.

A Marine Ecology Progress Series (MEPS) által levezényelt vizsgálatot 2004 őszén végezték Santa Rosalia közelében. Hat nap alatt a kutatócsapat 74 ámbráscetet figyelt meg. A bálnák felkutatásához a csapat víz alatti mikrofonokat használt, és hallgatta az állatok egyéni hangjait. Amikor végre találkoztak egy egyeddel, a kutatók óvatosan megközelítették az állatot és egy elektronikus mélységmérőt rögzítettek hátára. Később, ahányszor a felcímkézett bálna feljött a felszínre levegőért, a készült a rögzített adatokat egy műholdnak továbbította.

A Humboldt-tintahalak szintén nagy számban képviseltetik magukat az öbölben, a befogott állatokra így egy felbukkanó címkét helyeztek, melyek időközönként mérték az állatok által meglátogatott mélységeket. A bálnák címkéjével ellentétben, ezen nyomkövetőt arra tervezték, hogy egy meghatározott idő után leváljanak a tintahalakról és a felszínre kerülve továbbítsák adataikat egy műholdnak.

A vizsgálat alatt az elektronikus címkéket öt bálnára és három tintahalra helyezték fel. Az adatok elemzése azt mutatta, hogy a bálnák naponta egy relative kis területen akár 111 kilométert is megtesznek, amit azt sugallja, hogy bőséges táplálékforrást találtak. A felcímkézett ragadozók és zsákmányaik időről-időre keresztezték egymást útjait a kísérlet folyamán. Ami a merülési viselkedést illeti, az ámbráscetek többsége egy 93 métertől 496 méter mélységig terjedő tartományban merült és 15-30 percig maradt odalenn. Mindösszesen 13 merülés - 3 százalék - lépte át a 992 métert.

Ezen eredmények szorosan tükrözik a tintahalaktól begyűjtött adatokat. Gilly szerint a felcímkézett tintahalak a 100-500 méteres zónát foglalták el, ugyanazon régiót, melyben a bálnák az esetek 90 százalékában merülnek. A nap folyamán a bálnák és a tintahalak az idő 75 százalékát a 186-403 méteres mélységben töltik, "mely egybecseng azon elmélettel, mely szerint a bálnák általában ott vadásznak, ahol legnagyobb a valószínűsége a tintahallal történő találkozásnak". Éjszaka ugyanakkor a felcímkézett tintahalak idejük felét a sekélyebb vizekben töltötték - 186 méter felett -, a maradékot pedig a 186-403 méter közötti tartományban. Ezen vertikális mozgás egyik valószínű magyarázata, hogy a tintahalak apróbb halakat és egyéb zsákmányállatokat követnek, amint azok éjszaka a felszín felé haladnak, majd a nap folyamán visszatérnék a mélybe.

A tintahallal ellentétben az ámbráscetek merülési mintája éjszaka nem változott. Ehelyett idejük háromnegyed részét a 186-403 méteres tartományban töltik. A kutatás azt is felfedte, hogy a tintahalak gyakran gyors éjszakai merülést végeznek a felszínről a mélyebb, a bálnák által kedvelt mélységekbe. Ennek egyik oka az lehet, hogy a felszíni vizek igen melegek, ami stresszt jelent az állatok számára- például elképzelhető, hogy a nagyobb oxigéntartalmú vizekben történő tartózkodás negatív hatással van rájuk. Egy stresszelt tintahal viszont könnyű célpont lehet az ámbráscet számára.

Gilly korábbi vizsgálataiban kimutatta, hogy a Humboldt-tintahalak nagyon jól adaptálódtak az alacsony oxigéntartalmú környezethez a mélyebb vizekben, ahol idejük nagy részét töltik. Ugyanakkor 248 méteres mélységben, vagy mélyebben, ahol a víz rendkívül hideg és az oexigénszint nagyon alacsony, a tintahal reakcióideje, látásélessége és úszási sebessége jelentősen lecsökkenhet a nem megfelelő mennyiségű oxigén - hipoxia - miatt. A tintahalnak állandó oxigénellátásra van szüksége metabolizmusa fenntartása érdekében - mondja Davis. Az ámbráscetek viszont az oxigént a vérben hemoglobinjukhoz és az izmaikban a mioglobinhoz kötve viszik magukkal, így nem kell a hipoxia miatt aggódniuk.

Mivel idejük nagy részét a hideg, mély vizekben töltik, a cetek előnyt kovácsolhatnak a tintahalak sérülékeny helyzetéből, mikor azok a hipoxia miatt a nap folyamán lelassulnak a mélyben, vagy éjszaka, miután a mélybe menekülnek a felszíni, meleg vizek elől. Davis szerint a kutatás egyedülálló lehetőséget biztosított minél több mindent megtudni ezen két, kevéssé ismert fajról, melyeket rendkívül nehéz természetes élőhelyükön tanulmányozni. A jövőben a hasonlóan együttes felcímkézések - mint itt a ragadozó és prédája - újabb betekintést engedhetnek hasonló, pelagikus fajok életébe - mondja Davis.