Igazából futballszurkolónak készültem, hála apám azon igyekezetének, hogy Fradi-drukkert neveljen belőlem, és ennek érdekében már kisiskolás koromtól rendszeresen kivitt magával az Üllői útra, hogy a kapu mögötti B-középben edződjek a miliőhöz. Mondhatni, onnan eredeztethető, hogy birtokában vagyok a legváltozatosabb trágár fordulatok nyelvi kifejeződésének ismeretében, ami azért érdekes, mert apám száját soha egyetlen durva megjegyzés nem hagyta el, és tudom, nem csupán előttem fogta vissza magát.

Idővel aztán önjáró fociszurkolóvá váltam, gimnazista pajtásaimmal jártunk a stadionokba, és bár valóban élveztük a focit (kettős rangadók a Népstadionban, válogatottunk szárnyalása a vb-selejtezőkön), legalább annyira szerettük pukkasztani a polgárokat is a meccsre menet buszon, villamoson, metróban és az utcán. Szóval akkoriban remek heccnek tűnt azt üvölteni sokadmagammal a buszon, hogy „újpesti cigányok, basszátok az anyátok!”, igaz, utólag már röstellem magam miatta.

Ez a hazai focimánia egészen pontosan 1986. június 10-éig tartott, amikor is a mexikói Irapuatóban 6-0-ra kikapott aranyesélyre taksált válogatottunk a vébén a szovjetektől. Egyetlen fellángolás azért még megemlítendő: a Fradi 1995-ös feljutása a BL-főtáblára, ami néhány mérkőzés erejéig ismét a honi labdarúgás felé irányította a figyelmemet, aztán vége. Koplárovics Béla MU elleni gólja már tulajdonképpen szépségtapasznak sem számított.

Visszatérve a gyerekkorra, egy hideg téli napon apám nem a FTC-pályára, hanem a Kisstadionba vitt magával, mivel úgy vélte, a téli fociszünetben egy másik sportág révén tartja életben bontakozó Fradi-szívemet: kimentünk az FTC-Újpesti Dózsa jégkorong-mérkőzésre. A „mocskos lilák” skandálása már ismerős volt a focipályákról, de a hoki alapjaival igazából azon a magyar bajnokin ismerkedtem meg. Apám – nyilván nem kútfőből – a 20. század sportjának nevezte a játékot, utalva a gyorsaságára és a játékosok űrruhára emlékeztető szerelésére.

Való igaz, jó szeműnek kell lennie annak, aki a villámgyorsan cikázó korong útját követni képes, a sportág tempója, változatossága, a durva bodicsekek azonban még a gyöngébb látásúakat is elcsábíthatják, ha nem is a stadionba, legalább a tévé képernyője elé. Az említett meccs számomra legemlékezetesebb pillanata az volt, amikor egy nézőtérre kirepülő korongot – némi atyai segítséggel – én kaparinthattam meg; azóta is őrzöm a pakkot. Abban az időben a magyar nemzeti válogatott még a C-csoportban kergette a korongot, jószerivel esély sem mutatkozott arra, hogy akár a B-be feljussunk, az pedig, hogy az oroszokkal, finnekkel, svédekkel, kanadaiakkal és amerikaiakkal mérkőzhessünk, fel sem merült a józan hokidrukkerek fejében.

Erre tessék, eltelik néhány évtized, és a B-csoport második legesélyesebb résztvevőiként szombaton a feljutásért mérkőzik jégkorong-válogatottunk a favorit ukránokkal. Ehhez persze le kellett győznünk sorrendben az észteket, a litvánokat (figyelem: két volt szovjet tagállam!), a japánokat és a horvátokat. Utolsó két mérkőzésén csapatunk még gólt sem kapott, ami ebben a sportágban igazán rendkívüli teljesítmény. Szombaton pedig Ukrajnával találkozunk a távoli Szapporóban, a meccs tétje pedig az A-csoportba jutás.



Az már más kérdés, hogy az A-csoportban esetleg pofozógépek leszünk, de azt sem szabad elfelejteni, hogy a magyar hokiválogatott barátságos mérkőzésen okozott már meglepetést a világ legjobbjai ellen, bizonyára emlékeznek erre Svédországban, Kanadában vagy a szomszédos Szlovákiában is. Ha pedig nem, kiváló alkalmat jelent a következő világbajnokságon felfrissíteni az emlékezetüket.

Még egy fontos hozadéka lehet annak, hogyha egy osztállyal feljebb lépnek jégkorongozóink. Annak ugyanis, hogy a viszonylag közeli jövőben Magyarország is rendezhessen A-csoportos vébét, a kiírás értelmében csak akkor lehet esélye, ha már maga is szerepelt a legmagasabb kategóriában. Már pedig a Magyar Jégkorong Szövetség már korábban jelezte abbéli szándékát, hogy szívesen adna otthont a rendezvénynek, és erre a szombati összecsapás remélt megnyerése után jó esély kínálkozik. Úgyhogy OV után szabadon: „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!”

És felejtsük el végre, hogy futballnagyhatalom vagyunk, meg foci ebét rendezünk és hasonlók; jelenleg nincs is magyar labdarúgás. Tehát szombaton „jégre visszük” az ukránokat, és lesz megint egy szerethető válogatottunk, ha már focistáink elcsúsztak Irapuatóban...