Egyházak és a kommunista diktatúra

A diktatúra vallásszabadságában nem volt benne az egyház kulturális, társadalmi és karitatív tevékenységének engedélyezése, a hatalmat gyakorlók az összes egyházat, valamennyi vallási intézménnyel együtt a polgári reakció elemének tekintették - mondta a politikus a hódmezővásárhelyi Emlékpontban a Történelmi egyházak a kommunista diktatúra évtizedei alatt címmel rendezett konferencián.
1948 nyarán született törvény az egyházi iskolák államosításáról, s a hatalom nem tartott igényt az egyház munkájára a szociális ellátás és egészségügy területén sem. A baloldali erőknek ezzel sikerült elsődleges céljukat elérni, az egyházakat, mint társadalmi tényezőt teljesen kikapcsolták a közéletből - fogalmazott Rétvári Bence.
Az intézményeiktől és megszokott évszázados tevékenységeiktől megfosztott egyházaknak fokozatosan csak az istentiszteletek, misék megtartása, a szentségek kiszolgáltatása maradt - közölte a képviselő.
Kun Miklós, a Károli Gáspár Református Egyetem Kremlinológiai Intézetének vezetője előadásában kifejtette, Sztálin az aktuális érdekeinek megfelelően viszonyult az egyházakhoz. A diktátor 1932-ben meghirdette az "ateista ötéves tervet", melynek célja az volt, hogy 1937-re minden templom szűnjön meg, s minden pap kerüljön a Gulagra, ez majdnem sikerült is.
A második világháború alatt fordulat következett, Sztálin újra kinyittatta a templomokat, és az egyház patriotizmusát a németellenes háború érdekében használta föl. 1943-tól néhány éven át virágzott az egyház, a magtárakból, ateista múzeumokból újra templomok lettek. 1948-ban azonban frontális támadás indul a vallásosság ellen, a Szovjetunióban csak a szigorúan ellenőrzött ortodox egyház működhetett tovább - közölte a professzor.
A szocialista országokban nem kellett gerjeszteni a vallásellenességet, az egyházak elnyomásának intenzitása a helyi vezetőkön múlott. Míg az élet szinte minden területén szovjet tanácsadók működtek például Magyarországon is, az egyházakkal kapcsolatban ez nem így történt - mondta Kun Miklós.