Az első budapesti emeletes autóbusz 1915. március 1-jén (vasárnap) reggel 7 órakor indult el az Andrássy úton. Az első fordulón nemigen volt utasa az akkori gyors és kényelmes járműnek. A kalauzok bátorításával kellett invitálni a leendő utazóközönséget. Az érdeklődő és utazni vágyó lakosságnak hamar elnyerte tetszését a számukra különleges gépjármű. A későbbi nagy sikernek köszönhetően újabb benzinmotoros kocsik érkeztek a fővárosba.

Az I. világháborút követően nehéz idők jártak a főváros közösségi közlekedésére is, a fellépő kenőanyag-, benzin- és gumiabroncs-hiány miatt az új kocsik nem léphettek szolgálatba. Az utasszám csökkent és az autóbusz-közlekedés újjászervezését a benzinhiány is nehezítette.
1921. áprilisában 1 millió koronáért 10 akkumulátoros autóbusz érkezett teljes felszereltséggel, így a forgalom újraindult a régi, megszokott vonalon. Az első napok tapasztalatai kitűnőek voltak, az ülőhelyek nem maradtak üresen, és a nyári időszakot lezárva örömmel nyugtázták, hogy az autóbusz-közlekedés nyereséges.

1923. január 1-jén az omnibusz- és autóbuszüzem szétvált. A főváros vezetői szükségesnek tartották a járműállomány korszerűsítését, és a hálózat bővítését. A közlekedési szakemberek megállapították, hogy Budapesten középnagyságú, emelet nélküli, mozgékony, egy kalauzzal kiszolgáló, gyorsabb kocsi típus szükséges.

1926 őszétől a belváros növekvő forgalmának szabályozására több, új viszonylatot hoztak létre, ahol különböző benzinüzemű, négyütemű, hathengeres próbakocsik álltak forgalomba, melyek koruknak legkorszerűbb felszereltségével rendelkeztek. Az új autóbuszok lassan kiszorították Budapest utcáiról a régi időkre emlékeztető, megöregedett, emeletes járműveket.
Az utolsó omnibusz 1929. április 30-án gurult végig a Szent Imre herceg (ma Villányi) úton és búcsúzott el örökre a budapesti utazóközönségtől.