Balaton László 1971-ben kezdte a pályát, egy diszkósversenyen az Ifiparkban (Ifjúsági Park, Várkert, a nagy fehér izé a hegyoldalban, ami évek óta kitartóan rohad – az ifjabb olvasók kedvéért). A második helyet kapta a párbajon, ami jelentősen eltér a maiaktól: nem csak zenét kellett szolgáltatni, hanem szövegelni is a számok közt (sőt, elsősorban erről szólt a szakma: két zenekar átszerelése közt kellett fokozni a hangulatot). A dicső poszt elérése nem is volt neki annyira nehéz – mesélte Hartmann Zoltánnak –, a rádióban akkor futó könnyűzenei műsorokat mindig meghallgatta, és (boldog aranykor) elolvasta a rádióújságban leközölt műsort – egy idő után minden számot ismert az első pár hangról. A nyeremény egy éves belépő volt az Ifiparkba, amivel máshová is gond nélkül bejutott – megfertőződött és maradt a pályán (amit jó magyarsággal roadnak hívnak, hiába próbálták már technikusnak és útimenedzsernek is ferdíteni – a road az road marad).

Ismerik azokat az embereket, akiknek mindenről eszükbe jut egy sztori? Balaton László is ilyen; nincs dal, amiről ne jutna eszébe valami – ráadásul mindig jó sztori. Kedvenc dala valószínűleg a Kétforintos dal volt a Mobiltól – a roadok ugyanis megkapták a bélásokat (így hívták a kétforintost, kedves gyerekek), amiket a rajongók Vikidáléknak hajigáltak a színpadra (míg Schuster Lóránt rá nem jött, hogy ezzel többet kaszálnak a roadok, mint a zenekar maga – onnantól osztozni kellett).

Felmerült persze a kérdés, hogy is lehet ügyelni a teljes színpadi cuccra – ez is kiderült. Mindent oda kell visszarakni, ahonnan az ember kivette – így akármilyen jó a hangulat, a technikustól nem függ a felszerelés biztonsága (volt azért olyan, hogy egy koncertlátogató véletlenül magával talált vinni egy Marshall ládát – azt visszakérte szépen, és még a nyomatékosító mikrofonállványt sem kellett használnia).

Persze a hőskorban komoly munka volt egy zenekart felszerelni – egy szombati bulira már szerdán elkezdtek kunyerálni egymástól a csapatok (azt képzeljék el, mikor az Omega a Korall meg a Kati és a Kerek Perec cuccán szólt – még az Omega gmk. előtt persze...). Plusz páka nélkül nem volt érdemes koncertre indulni – sem saját eszközök nélkül, amikkel a szűkös áramellátást lehetett orvosolni. És persze kellett egy táska az erősítő elektroncsöveinek is – amiknek darabja egy gázsival ért fel (a miheztartás végett: az első bulija fizetett 150 forintot, 25-ből alaposan meg lehetett ebédelni, 40-ből hazataxizni – úgyhogy nem kerestek olyan szörnyen rosszul a fiatalok).

Pláne, ha vidéken léptek fel – például a Sprint együttes (ők játszották a Popfesztivált is az LGT után) – őket a háztáji gazdálkodás legjobb termékeivel is tudták várni.

Cserébe a pestiek is meg tudták lepni a vidékieket – mikor a Non Stop együttes lovaskocsival érkezett a zalaszentgróti művházba (a kisbuszuk lerobbant út közben, nem kell semmilyen hajmeresztő dologra gondolni – a szekér gazdái álltak meg a stoposoknak). Itt került szóba a szakma egyik legendája, a mindenki által csak Pék néven ismert road – aki arról volt híres, hogy képes volt nyitott szemmel aludni (és egyszer, kicsit kapatosan fordítva, a nézőtérnek háttal szerelt fel egy színpadot). Persze történtek olykor cifra dolgok – ezektől az ORI (Országos Rendező Iroda) kirendeltje, egy Záray-Vámosi duón edződött ifjú hölgy olykor kissé kiborult – nem volt szokva a férfiemberek vicceihez. Mások sem nagyon: egy V Moto Rock – 100 Folk Celsius turnén, Gyulán a fellépőruhába öltözött Demjén Rózsi hajnalok hajnalán fejest ugrott a gyulai strand egyik medencéjébe. Mikor felmerült, egy hölgy ezzel köszöntötte: „Magát eddig én hogy szerettem!”. No comment.

Ebből a történetből még egy fontos adalék kiderül: a legtöbb road az évek folyamán kiköt egy bizonyos zenekar mellett (így az Omega fő technikai agya Nemes László volt, aki az igényesebb zenakaroknak irányt is mutatott – mindenki az ő felszerelését másolta, mert az biztos jó volt). A nagybetűs Zenekar Balaton László esetében a 100 Folk Celsius – harminc éve dolgoznak együtt, mindenki megelégedésére. Korábban még a közös bulik, összejárások is állandóak voltak – ez a vonal mára kissé elsikkadt (látták már egymást eleget, nem árt a csapatnak, ha nincsenek sülve-főve együtt). Rajtuk keresztül még a Favágókkal is dolgozott – Heilig Gábor a 100 Folkban sok évet húzott le, maradt a kapcsolat. De járt a magyar country legkitartóbb csapatával Amerikában is – ahová sajátos közbeszerzéssel jutottak: nem tudtak vízumot szerezni, így a buli szervezői kiírtak egy pályázatot magyarul zenélő countryzenekarnak. Mit ad isten, a 100 Folk megnyerte...

Ennyi év után persze felmerül a kérdés: a technikus/road tud-e zenélni. Balaton László saját bevallása szerint minden hangszert meg tud szólaltatni, de játszani rajtuk már nem. Állandó kollégái, az Ernők (ez itt a reklám helye: Varga Ernő és Tasnádi Ernő) jobban boldogulnak az instrumentumokkal, így ez az ő feladatuk marad.

Régi igazság, hogy ebből a szakmából nemigen lehet szabadulni – ez a helyzet az ő esetében is. Bár van másik üzlete, azzal csak hétfőtől csütörtökig foglalkozik. A maradék a hakniké – szerencsére vannak (bár újabb lovaskocsis sztorikra egyre kisebb az esély). Jó sztorik legfeljebb az előadókból fakadnak – mint a KGB-ben is felettébb aktív Ganxsta Zolee-val: egy Szabadság téri egész napos bulin a tapasztalt nagymamák rétessel próbálták rávenni a roadokat az elviselhető hangerő belövésére. A szabadszájú rapper fellépése után azonban az addig kedves tekintetek elkomorultak – erre a sokkra nem számítottak a belvárosi hölgyek.

De néhány esemény még biztosan érik, még akkor is, ha Balaton régi szlogenje (rég nem leszel a színpadon, mikor én még mindig keverek) lassacskán módosulni tűnik.

További izgalmas figurákért hallgassák a Pont FM-en a Rocközönt Hartmann Zoltánnal!