Egy öreg kéz látható az indító jelenetben. Határozottan húzza meg a rajz vonalait, de a színeket már egy fiatal képzőművész viszi rá a mester utasításai alapján. Ez adja meg a film légkörét, amelyet Enrica Antonioni még 2005-ben, két évvel férje halála előtt készített.

"Michelangelo hosszú utat tett meg a halálig. A színek, a formák, a tér elvitték őt egy különleges dimenzióba, amely éltette. A zöldek és a sárgák, és főként az absztrakció gyógyította. Ismert, hogy kölcsönösen csodálták egymást Mark Rothko kortárs festőművésszel, akinek Antonioni a következőket írta: +Ön és én ugyanazt csináljuk. Ön festi a semmit, én filmezem+" - idézte az asszonyt az El País című spanyol napilap.

A film, amely használja a Nagyítás és a Vörös Sivatag című filmeket jellemző tükröződési játékokat, kifejezi a paradoxont Antonioni inkommunikációs rögeszméje és a kommunikációhoz való görcsös ragaszkodása között. Ezt a kommunikációt csak akkor hagyta abba, amikor már beletörődött abba, hogy megvakul.

"Attól a pillanattól kezdve nem evett, öt év alatt anyagtalanná vált, kiürítette testét, hogy szellemmé, színné változzon és beleolvadjon az absztrakcióba. Művészi alkotást csinált a halálából" - magyarázta az özvegy.

A rendező sok évvel halála előtt ezt így fogalmazta meg: "Olyan intenzitással látok, hogy szemeim elhasználódtak. Pupilláim kopogása lesz a betegség, amely halálomat okozza. Egy éjszaka majd olyan nagyon nézem a sötétséget, hogy beleolvadok."

A fenti szöveg bekerült a Filmet készíteni számomra az életet jelenti című filmbe, amellyel Enrica a Wim Wendersszel 1995-ben közösen forgatott Túl a felhőkön werkfilmjét készítette el. A filmforgatást az asszony minden erejével támogatta, mert úgy gondolta: férje számára a legjobb terápia, ha úgy élhet, mint korábban. "Azért csináltam meg ezt a dokumentumfilmet, hogy bizonyítsam: a Túl a felhőkön forgatását valóban ő irányította" - jelentette ki az asszony. A madridi fesztivál ezt a filmet is bevette programjába.