Elvont plasztikák grafikai háttérben

A hatvanas éveiben járó Kecskeméti Sándor Gyulán látta meg a napvilágot, majd a Magyar Iparművészeti Főiskolán, kerámia szakon szerzett diplomát. Budapesten eredeti mesterségét folytatta, ám közben szobrásszá is átképezte magát. A rendszerváltás óta kétlaki életmódot folytat, a magyar főváros mellett bajor földön, a szintén Duna-menti Gundemmingenben él és dolgozik. A hazai közönség most július 13-ig a Budapest Galériában láthatja legújabb munkáit.

- A tárlatlátogató legelőször Ötvenhét című, szürke gránitból faragott, absztrakt plasztikájával találkozik.

- Noha csak tízéves voltam akkor, mégis megvannak a magam életreszóló emlékei. Most nem szeretnék itt konkrét részletekbe menni és személyes élményeimmel előhozakodni, - megteszik azt mások helyettem. Sajnos, manapság ötvenhatot mindenki ki akarja magának sajátítani. Azt szeretném csak hangsúlyozni, hogy a történelem sohasem olyan volt valójában, ahogyan utólag a könyvekben megjelenik, mert a krónikát mindig az erősebbek írják. Úgy vélem, hogy nekünk, akik megéltük, mindenféle pátosz nélkül kellene tovább adnunk akkori tapasztalatainkat, amelyeket saját érzelmeinken keresztül szűrtünk át. A szokványos ötvenhatos elnevezés helyett pedig azért választottam inkább az Ötvenhetes címet, mert szerintem a forradalomra következő megtorlás periódusa sokkal borzalmasabb volt, mint maguk az utcai harcok, hiszen az egész esztendő folyamán ítélet nélkül is végeztek ki embereket…

- A terem másik végében áll az Apám emléke I.-II. páros szobra, hasonló külső formai megoldással ugyan, de fehér-fekete kontrasztban rímelve egymásra…

- Az egész mostani kiállításomon ez az egyetlen fehérmárvány-munka, a többi mind sötét gránitból való. A talapzaton álló világos példány rusztikus felületét teljesen keresztül vágtam azzal az asszimmetrikus kereszt-formával, amely a falra rögzített szürke társán is megismétlődik, csak ennek háta mögé mattá tett tükörlap betétet rögzítettem. Ami a laikus látogató számára egyszerűen csak valamiféle kereszt-alakzatnak tűnik, az tulajdonképpen két - aranymetszésben elhelyezett - egymást keresztező egyenes. Apám ugyanis geometria-tanár volt - idézi emlékét a szobrászművész.

- A falakon nagy méretű, egyedi grafikák függenek, amelyek adekvát hátteret nyújtanak a körbejárható elvont plasztikáknak. Noha szoros formai rokonságot mutatnak ezek a vegyes technikájú lapok a térszobrokkal, mégse tűnnek konkrét elővázlatoknak…

- Nem is azok! Ugyanis nem előttük, hanem mellettük születnek. Hogy érthetőbb legyek, ezek a rajzok nem komplett szobor-tervek, ráadásul időjárás-függőek. Én ugyanis rendszerint a szabadban dolgozom, amikor csak lehet, ám ha a természet ezt éppen nem teszi lehetővé, visszavonulok a műterembe, és kedvemre festegetek lavírozott tussal vagy akrillal. Aztán itt-ott belerajzolok szénnel vagy színes krétával. Lehet, hogy ezek egy külső szemlélő számára szoborformáknak tűnnek, de azért nem feltétlenül valósulnak meg később három dimenzióban, mert eredetileg sem azért készültek. Akár úgy is mondhatnám, hogy a rajzolás egy teljesen másik nyelv, talán a korlátlan szabadságérzet a legcsodálatosabb benne, hogy mindazt meg lehet vele valósítani, amit plasztikában szinte lehetetlen: például feje tetejére állítani egy háromszöget.

- A legtöbb itt látható művének nincs címe. Milyen meggondolásból?

- Erre a kiállításra olyan munkákat hoztam, amelyek az utóbbi pár évben készültek. Ám az már korábban is jellemző volt munkásságomra, hogy szobraimnak zömében nem adok címeket. Én ugyanis nem akarok senkire vagy semmire se hasonlítani, nem szeretném másolni sem a természetet, sem az emberkéz által alkotott környezetet, és nem mesélek el történetet. Inkább azt szeretném, ha az emberek szabadon járnának-kelnének a munkáim között, hagyom őket hosszasan nézelődni, hogy önmaguk fejthessék meg azok üzenetét.