Money, money, money

On-line szerepjátékokkal jó ideje tele van a padlás. Olyannyira, hogy lassacskán már a hírekben sem szerepelnek. Miért is kellene nekik? Újdonságot már nemigen lehet róluk mondani. Azt persze mindenki tudja ezekről, hogy jó pénzt hoznak, csak még az nem tisztázott, kinek is pontosan.

Pedig a kérdés nem lenne érdektelen: az internetről mindenki szeretne meggazdagodni, de sajnos a recept titkos. Példa viszont van rá, hogy a dolog nem lehetetlen – még jó pár évvel a dotkomlufi kidurranása után is. Csak jó ötlettel kell hamar érkezni, a többi részletkérdés. Legalábbis távolról nézve ilyesmi a helyzet.

Must be funny

A pénzszerzésnek népszerű (és viszonylag jól működő) alternatívái a különböző webes szerepjátékok. Ezeken szerencsés esetben nem csak az azokat készítők kereshetnek, hanem a játékosok is.

Rémtörténetek keringenek a témában: így azt mondják, Ázsiában sokan élnek abból, hogy a World of Warcraft című játékban folyamatosan jelen vannak, hogy pénzéhes főnökeik az általuk megtermelt javakat busás pénzért továbbadják. A World of Warcracft (WoW) persze önmagában is külön történet: az Y-generáció legaddiktívabb drogjának is tartják, nem feltétlen ok nélkül. Rémtörténetekhez mindenesetre jól jön a számítógép előtt zombivá váló kockásinges-szemüveges informatikuspalánták képe.

A legnagyobb felhajtás mégsem a varázslatos kvázi világ, hanem a valós életet meglehetős pontossággal másoló Second Life körül volt. A 2005-ben indult netes közösségről kötelező volt 2006 folyamán mindenkinek írnia (ahogy most már lassan ciki nem foglalkozni az emókkal, leszögezve, hogy punkgyökerek és Cure-frizura, továbbá divatjelenség), sőt, több, valóban fontos és figyelemreméltó valós világ-béli szereplő is felfedezte magának a párhuzamos világot.

A játék a Linden Labs nevű cég gyermeke, amit a még mindig jócskán 35 év alatti Philip Rosedale vezet. Az ötlete szokás szerint egyszerű volt: létrehozott egy viszonylag egyszerűen bejárható világot, ahol kényelmesen lehet nézelődni, ugyanakkor élni, lakni, szexképessé válni (erről talán legközelebb írunk), menővé válni: nos, ez bizony pénzbe kerül. Nem is kimondottan kevésbe. Ellenben remek táptalajt ad a kísérleti kapitalizmusnak: itt a látogatók keresleti igényeire ráérző vállalkozók tényleg szép összegeket szakíthatnak – valódi pénzben is. A lindeni dollár a forintnál gyengébb valuta ugyan (250-300 L$ tett ki egy amerikai dollárt), de létezik. Sőt. Néhány közgazdász még a Second Life GDP-jét is tanulmányozta (Bulgária és Oroszország között volt a nullákból és egyesekből épült ország össztermelése).

Sőt, a szerverek feltörésével még bizalmas banki adatokhoz is hozzájutottak élelmes hackerek: nekik mindenképp jól jövedelmezhetett a virtuália. A világ igazi sztárja azonban vitathatatlanul egy német tanárnő, művésznevén Anshe Chung. Amikor először feltűnt a hírekben, épp a kezdeti tíz dollárja meghúszezerszerezésénél tartott: felfedezte a benti ingatlanbizniszben rejlő lehetőségeket, és belevágott a kereskedelembe: odabenti keresetét kétszázezer valódi dollárra becsülték (állítólag egyébként sem keres rosszul: az első ellenséges hullámban őt is a helyi valutamaffia egyik meghatározó tagjának nevezték mindazok, akiknek nem jött be a nagy dobás).



Akadnak persze csúnya történetek is. Sokan beszélnek a cyberszexnek kiszolgáltatott, szerencsétlen sorsú rabszolgákról is: futtatóik nem keresnek persze rosszul (mert ha az ember már vett magának nemi szerveket, használhatja is ezeket, ha akad a dologhoz partner – hiába, a szexet sehol sem egyszerű összehozni). Maguk a virtuális prostik viszont alig-alig profitálnak a munkából.

In the rich men's world

Ahogy általában is úgy tűnik: az igazi nyertesek azok, akik elég hamar érkeztek, és hamar megtalálták saját területüket. A későn érkezők (csakúgy, mint egy hagyományos pilótajátékban) már bizony hoppon maradtak. Talán ennek is köszönhető a Linden-univerzum népszerűségének csökkenése: sok elkeseredett felhasználó esett neki különböző fórumokon azoknak, akik velük szemben meggazdagodtak: akár telekspekulánsként, akár különböző kiegészítőkkel kereskedve.

Kellő virtuálgazdasági szekértelem hiányában nehéz eldönteni, ez mennyire lehet igaz. Valószínűleg az is közrejátszik mindebben, amit egyszerűen csak a „Try Me!”-vírusként emlegetnek: az érdeklődés a kellőképp felkapott újdonság iránt. Lindenék saját felmérései szerint is csak a látogatók töredéke lesz állandó, visszatérő vendég a Second Life világában. Az pedig csak tőlük függ, mennyit költekeznek.

A történet viszont korántsem ennyire egyszerű: számos informatikai cég igyekszik megvetni a lábát a piacon, pénz tehát valahol, valakinek biztos van a rendszerben.

Ennek a témának eredünk a következő hetekben kicsit a nyomába.