A liberálisok tavaly egy meglehetősen szimpatikus belső kampányharccal bizonyították, hogy létezhet hazánkban is kemény és valós verseny egy pártelnöki tisztségért. Sajnos a végeredmény arra mutatott rá, hogy a demokrácia ez esetben is álságos volt: a felszínen ütköztek ugyan Kóka János neokon-populista és Fodor trueliberális nézetei, zajlott a különféle belső és külső fórumokon a küzdelem. A szavazás azonban máig tisztázatlan csaláskomédiába torkollott, amin nem is Fodor bukott el elsősorban, hanem az SZDSZ demorkatizmusa.

A bukfenc persze csak jóval később derült, addig volt pár nyugodt hónapja Kókának az ígért 10 százalékos népszerűségi limit teljesítéséhez. Csakhogy a párt sehogy sem akart fejlődési pályára állni, sőt, futószalagon érkeztek az újabb és újabb pofonok. Az SZDSZ – még a mértékadóan szakállukba hümmögő politológusok szerint is – őrült módon összekötötte létét egy vállalhatatlan egészségügyi reformmal. Összeforrt nevük a több-biztosítós rendszerrel, szinte SZDSZ-branddé vált a kórházi páncélszekrények ötlete. Március 9-én azonban az istenadta nép úgy seperte el a rendszert, ahogy volt, nesze neked tb-reform…

Gondok adódtak a koalíciós partnerrel is, Gyurcsány ugyanis dámáknak kijáró udvariassággal, de azért meglehetősen határozottan kitessékelte Horváth Ágnes egészségügyi miniszterasszonyt a kormányból. Emiatt, és a magánosítás csődje okán a liberálisok besokalltak és a teljes hazai politikai újságírást egy hónapig foglalkoztató cirkusz közepette felmondták a koalíciót. Erre minden okuk megvolt, hiszen néhány – amúgy is lassan tűpárnává váló – bársonyszéken kívül nem veszítettek sokat, támogatottságuk már régen elúszott.

S ekkor a külső nyomás mellett a pártviszály mételye is megtámadta az SZDSZ immunhiányos szervezetét: fény derült az elnökválasztási panamára. Igaz, a botrány egyúttal kapóra jött, ugyanis a pártot tartósan a parlamenti küszöb alatt tartó Kóka regnálásával már sokaknak tele volt a nemesebbik része. Jöhetett egy újabb látványverseny az elnöki pozícióért, ezúttal sokkal súlyosabb téttel. A mindig második Fodor kivételesen befutott, így ő kapta a könnyed feladatot: kivezetni a pártot a politikai Mordorból, és belőni helyüket az MSZP és a Fidesz, mint két sarokpont fémjelezte skálán.

Fodor megtette a magáét, fehér zászlóval látogatóba ment a kezeit dörzsölő Orbán Viktorhoz, majd pedig ma Gyurcsánnyal ül egy asztalhoz. A hétvégi viktoriánus vizitnek sokféle oka lehetett, ám gyakorlati haszna nem nagyon lett – ahogy ezt sejthettük is. Orbán nem túl meglepően előrehozott választások mellett helyezte el voksát, míg Fodor új cselekvési tervet, annak hiányában szakértői kormányt, végső esetben pedig új választásokat preferált. Ebben a sorrendben. Nyilvánvaló, hogy nincs realitása egy Fidesszel kötendő szövetségnek, ezt hangsúlyozták mindkét oldalon. Az is napvilágos tény, hogy az SZDSZ vérző fejjel hagyná el a magyar politikai porondot egy rendkívüli voksolás bekövetkeztekor. Az orbáni találkozó célja épp ezért csak hármas vészjelzés volt: egyrészt, az országnak, hogy élünk, másrészt az MSZP-nek, hogy ha így folytatják, a helyzet már Orbánért kiált, harmadrészt a pártnak, hogy én, Fodor Gábor nem adom fel, keresem a kiutat…

S igen, a kettőt jobbra, kettőt balra taktikája megkívánja bizony az egykori házastárssal való egyeztetést is. Ma ezért síkra száll a Fodor Gábor, Kóka János, Demszky Gábor, Gulyás József és Béki Gabriella összetételű szabadcsapat, hogy Gyurcsány Ferenc, Szekeres Imre, Lendvai Ildikó, Juhász Ferenc és Kiss Péter verhetetlen ötösével megmérkőzzön. A díszlet azonban megint csalóka. Valós érdekharcról nem nagyon lehet szó, ahogy a jövőbeni koalíciós együttműködést is kihúzhatjuk. Fodor célja most „csupán” a nyomásgyakorlás lehet (ebben pedig valljuk meg, egészséges rutinja van az SZDSZ-nek), hogy egy új, liberálkompatibilisebb kormányzati programot préseljenek ki a szocikból. Más vélemények szerint Gyurcsány eltávolítását akarják egy újbóli kooperáció feltételéül szabni.

Ez az alternatíva azért sem nevezhető légből kapottnak, mert az Index információi szerint a miniszterelnök éppen nagyban építi hátországát a pártban, hiszen rádöbbent, hogy pozíciója korántsem stabil. Neki sincs örökbérlete az MSZP-elnöki székre, és a kritikus hangok egyre erősödnek. A Szili-féle renitensek szinte naponta hallatnak magukról, és holtbiztos, hogy egy sötét iroda mélyén Kiss Péter is feni már a bajszát egy jóízű revánsra. Bajnai Gordonnak meg a homlokára van írva, hogy szívesen lépne főnöke örökébe. A legnagyobb gondot mégis az MSZP felsővezetése okozza Gyurcsánynak, aki épp arról próbálja meggyőzni párttársait, hogy 2010-ig ő marad a miniszterelnök. Erről viszont először magát kell meggyőznie, hiszen egyes értesülések szerint ő is egyre inkább reális lehetőségnek tekinti személye elmozdítását.

Fodor tehát a legnagyobb káoszban lett király. S ha nem sikerül akár jobbos, akár balos közeledéssel visszacsábítania a messzire menekült szavazókat, csak az előrehozott választások elodázásában bízhat. Ha mégis beüt a ménkű, akkor abban, hogy néhány hónap elég öt százaléknyi szimpatizáns összegyűjtéséhez. Különben eltűnnek Fodorostul-bodorostul a levitézlett pártok féreglyukában.