Szerencsétlen Tocsik Mártát komolyan kezdi sajnálni az ember. Az egy dolog, hogy Deutsch Tamás az ő nevét szajkózva lett nagyon népszerű még 1998-ban (ezt Für Lajos körökörösügyi exminiszter is nehezményezte, ne mondja senki, hogy ballib és radikáljobb közt nincs közös nevező), de az, hogy tucat év alatt nem sikerült lezárni az ügyét, már tényleg a ciki minősített esetének számít.

Arról nem is beszélve, hogy a jó tizenkét év alatt sem lehetett egyszerű a jogásznő élete – munkával valószínűleg nem halmozták el, korábbi barátai sem nagyon keresgélhették a társaságát (arról tudunk egyébként, mi lett az akkori kormányközelbe lepasszolt pénzekkel? Zuschlag csak később találta ki a pénzt vissza adunk elvét, vagy akkor is reagáltak az illetékesek?). És még mindig nem tudja szegény, mikor lesz az egész marhaságnak vége, és mibe kerül neki az, hogy strómankodott egyet Hornéknak.

Mi meg persze még mindig ugrunk a nevére, és vérben forgó szemekkel várjuk az újabb infókat a becstelen nőről, aki annak idején, nyolcszázmilliót, továbbá nem átallott, és egyáltalán. Pedig lassan már semmit sem jelent az a rongyos nyolcszázmillió, ami ráadásul sikerdíj volt: ennek sokszorosát spórolta meg az államnak. Nekünk, ha úgy tetszik. Más kérdés, hogy jogellenesen: ez az érv gyengécske. Tessék mondani, mióta számít nálunk, hogy az állam adott esetben jogszerűen jár-e el? Majd ha a kisebbségi képviselők kerekesszékkel tudnak begurulni tetszőleges közintézménybe, akkor tessünk hőbörögni (mintha a Pénzügyminisztériumnál láttam volna pár éve egy táblát: ha csöngetnek, hoz a portás rámpát. Ez a magyar közviszonyok felületes ismerete mellett is két darab gyalulatlan fenyődeszkát jelent, optimális viszonyokat feltételezve). Négy kormányzati portál ára ma már bakfitty, álszent dolog fontos témának beállítani.

Egy tanulmányt nem dobnak össze ennyiért a Tocsik-ügy lassú haladásának társadalmi hatásairól. Mi pedig hőbörgünk, az ügy meg egy helyben totyog. A legújabb fejlemény - nem tudom, hallotta-e a nyájas olvasó -, hogy Tocsik kevesli azt a nyolcvanmilliót, amit megtarthat, míg az ügyészség bőven sokallja, szerintük elég lenne 3,7 millió.

Áprilisban született ítélet az ügyben (most szóljanak hozzá, méghogy lassú az igazságszolgáltatás, piha!), amivel senki sincs kibékülve. Mondjuk ez az elem nem is meglepő, az ellenkezőjére még nemigen láttunk példát. Csak a rétestésztát idéző ügymenet... Na, az nagyon mókás.

Most nagyjából itt tartunk: a bíróság kivárta, semmis volt-e egy másik bíróság szerint Tocsik Márta ügyvéd szerződése, ami alapján eldöntötték, jogos-e a pénze, és ha nem, mennyit kell visszaadnia. És nem annyit, hanem fussuk le még egyszer, a nyári szünet után. Ez van most Tocsik-ügyben.

Merthogy a bíróság megállapította, hogy a bizonyos szerződés jó erkölcsbe ütközik, ergo semmis (és nagyjából ez lehetett az utolsó ügy, amiben ez szempont lehetett: a jó erkölcs, mint tényező lassan egy áruhitelnél is a poén kategóriába tartozik). Tehát a sikerdíj sem áll meg, tehát Tocsik Mártának vissza kell adnia a pénzt. Nem az összeset, azért valamennyit meghagynának neki – végül is dolgozott (összeszedett annyit, aminek egy hányada volt csak az összeg, jogellenesség ide vagy oda. Valahogy csak belementek az önkormányzatok, hogy kicsit visszanyírják a bevételeiket), szívott is jó ideig (bár ez az idő nem is olyan vészes a nagy átlaghoz képest, úgyhogy leghamarabb a radai rosseb akarja ezt neki jóvátenni, nem általában a magyar állam).

Az ügyvédnő ugye átutalt ballibközelbe 340 milliót, maradt nála 459 millió, amiből a dolgok jelen állása szerint 526-ot vissza kell fizetnie a magyar államnak. Hogy a 67 milliós különbséget honnan teremti elő (megvannak-e még a Horn alatt látványosan eltakarított kedvezményezettek, vagy hitelt kell felvennie, vagy vonulhat az adósok börtönébe, vagy valami), egyelőre nem ismert. Nála meg maradhat 80. Ami az ügyészség szerint túl sok, legyen neki elég 3,7. Ennyi huzavona után örüljön ennyinek, és ne jártassa csak úgy a száját. A nyolcszázmilliós, igét ihlető sztorinak itt a vége. Azaz persze nem, mert ősszel döntik végleg el, hogy mennyi az annyi (miközben egy évnél régebbi parkolócédulával sem lehet csesztetni az ember tilosban parkoló gyermekét, ami önmagában üdvözlendő elem).

Azt pedig egyelőre nem tudjuk, ki profitált igazán ebből az egészből, kinek az érdekeit hogyan szolgálta a pénz, és az örökké tartó eljárás. Tippünk van mondjuk, ki lehet a titokzatos szürke emininciás:nagy valószínűséggel az az elvetemült lélek, aki orvul kileste a cégbírósági papírokból Deutsch nemFür Tamás édesanyjának nevét – de talán nem, ezt nem sejtjük igazán. Apró öröm az ürömben, hogy más sem, és a kérdésre sem siet senki választ adni.

És tetszik tudni, mi az ügyvédnő esetében a legnagyobb tragédia? Hogy csak technikai bakit követtek el. Ekkora összeget egy közepes méretű közbeszerzéssel el lehetne ma már sikkasztani, különösebb feltűnés nélkül. És a kutya sem törődne vele, sőt: még örülhetnénk is, hogy milyen olcsón megúsztuk.

Szerencsétlen Tocsik Mártát komolyan kezdi sajnálni az ember.