Volt anno egy tárgyam a főiskolán, úgy hívták, hogy Összehasonlító Országelemzések. Ez a semmitmondó névvel illetett kurzus lényegében egyszerű földrajzi ismereteket nyújtott, a teljesség igényét messze elkerülve. Az egyetlen mondat, amiért egyáltalán emlékszem még rá, az a nemzetközi viszonyokat egyébként testközelből ismerő tanár szájából hangzott el, valahogy így: „Érdemes megfigyelni, ahogy haladunk az öreg kontinensen nyugatról keletre, lelkükben úgy tolják az ott élő népek egyre arrább a civilizált Európa határát. Ekképp értelemszerűen minden közép-kelet európai állam önmagát határozza meg úgy, mint a kulturált világ végvára.” Osztrák sógoraink úgy vélik, az ő burgenlandi tartományuk után már a vadkelet veszi kezdetét, mi természetesen még hozzászámítjuk magunkat az „emberlakta övezethez”, de Romániát, vagy épp Ukrajnát már szívesen emlegetjük a sötét vidékek között. Keleti szomszédjaink, fura vagy sem, hasonlóan gondolkodnak mint mi, azzal az apró különbséggel, hogy ők speciel magukat helyezik az „eurozóna” margójára, bezzeg azok a tenyeres-talpas moldávok… S így tovább. Ehhez a mindenkori, tényleges társadalmi-földrajzi adottságoktól tökéletesen független közfelfogáshoz hazánkban általában annyit szokás még hozzátenni, hogy Magyarország a szó minden értelmében ott virít Európa közepén. S ez a két hiedelem így együtt azért már kezd vicces lenni. Lássuk csak, miért:

Olyan ország népe tartja magáról mindezeket, amely különösebb felháborodás nélkül immár másodízben veszi tudomásul, hogy egy létszámát tekintve csekély, ám annál agresszívebb szélsőséges platform önkényesen úgy döntsön, a maga részéről ki nem állhatja a "rohadt agybeteg buzeránsokat", s ha kell, molotov koktélokkal sem rest útját állni az "utcára áramló tömény gusztustalanságnak". Csak reménykedhetünk, hogy a rend őrei ezúttal a helyükön lesznek, mert ha az „Igaz Magyarok Társaságán” múlik, ez a hétvége sem telik el (meleg) méltóságban. Az agybetegségről meg annyit, hogy a Nemzetközi Pszichiátriai Társaság a melegséget több mint harminc esztendeje, 1974 óta nem tekinti kórságnak, emellett a homoszexualitás a Betegségek Nemzetközi Osztályozásában sem szerepel.

Miközben az integráció prominens döntéshozói az Európai Parlamentben épp azon munkálkodnak, hogy végre megfelelő védőkorlátot állítsanak a melegek, vallási és etnikai kisebbségek, nők, idősek, stb. alapvető (!) emberi jogainak, idehaza a diszkriminációellenességgel szögesen szembenálló folyamatok zajlanak. Gond nélkül megtörténhet például, hogy a nyíltan rasszista, homofób gárdisták nemzeti hagyományőrzés címszó alatt fekete egyenruhában masírozzanak bárhol, ahol valamiféle „cigánybűnözést” szagolnak. Hogy a beszüntetésére nagy nehezen kezdeményezett bírósági tárgyalásra csak olyan személyeket eresszen be, aki neki tetszik, vagy egy másik alkalommal úgy terelgesse jobbra-balra a bíróság előtt elhaladó járókelőket, mintha törvényes rendvédelmi szerv lenne.

Hahó, emberek! Vegyük észre már, hogy elmúltak azok az idők, amikor jót nevethettünk a Csurka-papa Hősök terén elmondott oktalanságain, vagy mikor a hazai jobbszélről még Grespik László próbált – kevés sikerrel - feltűnést kelteni a mindennapokban. Időközben lett Vona Gáborunk, Toroczkaink, Budaházynk, Magyar Gárdánk, Hatvannégy Vármegyénk, kuruc.infónk, ki tudja, még mi mindenünk. Fent említettek pedig már eddig sem a tehetetlenségükről voltak híresek. S ha továbbra sem ütköznek különösebb ellenállásba, a végén tényleg elhiszik, hogy a XXI. század egyesült Európájában lehet még létjogosultsága a Szent Magyar Királyság visszaállítása eszméjének, vagy a romák és más kisebbségek általános kirekesztésének. És ami a legszörnyűbb, felnőtt melléjük egy fásult magyar társadalom, amely a jelek szerint tompán tűri az általánosan elfogadott európai normákon kívül eső nézetek terjedését is. Hát ezért kéne csínján bánni a Magyarországot a fejlett európai értékrendszer földrajzi centrumába helyező kijelentésekkel.