Ezen kívül az állami „atyáskodás” a XX. század második felében egy kényelmi állapotot is jelentett: állami támogatás az oktatásban, egészségügyben, infrastruktúrában. A felülről irányított élethez szükséges feltételekhez az állam jóvoltából való könnyű, ámbár hosszadalmas hozzájutás (lakás, autó, munkahely, fizetés) mindenképpen egyszerűbb volt, mint a saját célok megfogalmazása, s a konkurenciaharcban való helytállás.

Az ilyen helyzetben szocializálódott társadalom magától értetődően nehezen áll át egy újfajta életre, amit a politikának is meg kell érteni. A radikális változtatások feleslegesek és károsak, csak a társadalom anyagi és beilleszkedési helyzetét nehezítik, amennyiben nincsenek tekintettel a mindenkori döntéshozók arra, mit akar, s mit tud elfogadni az átlagember.

Világok harca

A mai magyar politikában éles szembenállás mutatkozik a vezető erők között abban, mennyire érdemes lebontani a paternalista, gondoskodó kereteket az állami szférában. Amennyiben ebből indulunk ki, arra következtethetnénk, hogy az ország nagyjából fele-fele igényli az állami gondoskodás nagyobb fokát, míg másik fele kevésbé. Ez azonban téves következtetés volna, s a kérdés ennél sokkal bonyolultabb.

A magyar társadalom nagy része igényli a gondoskodást, mert – különösen az utóbbi két generáció – erre lett szocializálva, ezt szokta meg. Mindezek mellett azonban nem csak a gondoskodás igénye jelenik meg markánsan a magyar társadalom gondolkodásában, hanem a radikális megosztottság.

Ragaszkodom hozzád

A társadalomról való felsőbb szintű gondoskodás hagyományának egyszerre (egyik) előzménye és (egyik) következménye, hogy az aktuális politikai vezéregyéniségek szerepe növekszik. Ebben jelentős szerepet játszik a sajtó, valamint a pártok stratégiája: egy embert, mint az adott pártot megtestesítő személyt könnyebb átvinni a sajtón a társadalom felé, mint sokat. A párt-, illetve politikai oldalvezérek szerepe tehát növekszik, amit a társadalom – szocializációs következményként – könnyen el is tud fogadni. Ebből következően a nép nagy részének szemében az állam (amelytől a védelmet várja el) vezetője egyre kevésbé egy párt, szakértők, tanácsadók csoportjai, vagy szakminiszterek lesznek, hanem a pártvezérek, egy személyben.

Az érzés kölcsönös

A pártmegjelenés egy személyen keresztül könnyebbé válik, azonban ezáltal egy személyre összpontosulnak a társadalmi elvárások is. Ez nagy teher, de kétségkívül könnyebb mozgást biztosít a párttársaknak, ami pedig hozzáértő kezek révén hatékonyabb szakmai kormányzati munkát eredményezhet, amit könnyebb egy embernek magyarázni. Ezt a fajta felelősséget tudatosan vállalva a pártvezetők is rájátszanak a védelmezői szerepre. Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc a saját szavazóik között maguk testesítheti meg az ország megmentőit úgy, hogy magukat a társadalmi elvárások teljesítéséhez az egyedüli alkalmas személynek tekintik. Ez – mint látjuk a miniszterelnök balatonőszödi beszédének következményeiből – kétélű fegyver, mert egy komolyabb hiba, s az egész politikai oldal mosakodhat.

Nézzük meg akik azok, akik ezt felelősséget viselik a vállukon.

Gyurcsány Ferenc

Gyurcsány elsősorban a baloldali Orbán Viktor. Kiválóan kezeli a nyilvánosságot, nagy lendülettel képes eladni a programjait, nem ijed meg a kényelmetlenebb feladatoktól sem (korábban egy-egy rosszul sikerült mondata után bocsánatkérésre kényszerült). Sikerült a talpig demokrata államférfi képét kialakítania magáról, elsősorban elegáns megjelenésével. Mindezt nagy lendülettel és meggyőzőerővel tudja prezentálni. Az ország romló helyzetéről valahogy elég ritkán kell megszólalnia, így a kínos témák sem érintik annyira erősen.

A miniszterelnök dolga 2006 őszén nehezült meg, amikor a nyilvánosságra került „őszödi” beszéde elég nehezen volt védhető. Mindezek után a rendőrségi túlkapásokból sem sikerült teljesen kimagyaráznia magát. A szavahihetőségén esett csorba nehezen kiköszörülhető, így bármit mond, elég annyi rá: hazudik. Immár másfél éve küzd, hogy kikerüljön őszöd árnyékából, eddig kevés sikerrel.

Orbán Viktor

A volt miniszterelnök hivatkozási alapja az 1998-2002 közötti kormányzati ciklus. Még a 2006-os országgyűlési választások kampányában is többször jött elő fideszes érvként, hogy miniszterelnökként Orbán Viktor meg tudta oldani a társadalmi problémákat, míg Gyurcsány Ferenc erre képtelen. Az orbáni legitimáció, vezető szerepének elfogadása intenzív érzelmeken alapul, melyeket erősített a baloldal 2002-es kormányra kerülésekor, amikor több döntést - például a státusztörvényt - megváltoztatott.

Orbán az elmúlt években kevésbé hitelesen jeleníti meg a „nép gyermekét”, mint miniszterelnökként az államférfit. Mindemellett 2002 óta túl sokat bukott, amit az időközi és európai parlamenti választásokkal, illetve a legutóbbi helyhatósági választásokkal tudta kompenzálni. Ettől függetlenül figyelmeztető jelként kell tekintenie arra, hogy a 2006-os választási vereség után merült fel legerősebben Orbán utódlásának kérdése.

Európai Unió

Magyarország Európai Unióhoz történt csatlakozása gyökeresen megváltoztatta a lehetőségeinket és a helyzetünket. Az uniós direktívák és követelmények, valamint a 80 ezer oldalnyi uniós joganyag a magyar intézményrendszerek egy részének működését is befolyásolja. Ennek hatására a társadalom egy része rászorulhat arra, hogy a saját lábára állva járjon utána a saját lehetőségeinek. Ehhez egyelőre szükség van az államra is, azonban nem lenne rossz elgondolás az állam fokozatos háttérbe vonása.

Állam a háttérben

Az állam háttérbe vonása nem jelenti a politika háttérbe kerülését. Az elmúlt időszakból adódik a példa: A brit államvasút pályafenntartásának magánosítását követő minőségromlás, s a halálos vonatbalesetek megszaporodása miatt az állam a vasutat gyakorlatilag visszavette a magánkézből. A társadalmat leginkább érintő kérdések, így a személyszállítás, mezőgazdaság, egészségügy valószínűleg másként, de még akkor is hatással lesznek a politikára, ha adott esetben privatizálva vannak.

Ezért szükséges a politikusoknak is végiggondolni, hogy mely területekről vonják vissza az államot, ezzel lassan csökkentve az atyáskodó állam iránti igényt. Azért is különösen fontos az állam visszavonásának alapos átgondolása, mert gyakran érezhetjük azt, hogy ugyan már állami kézben alig van nagyvállalat, mégis túl nagy szerepet vállal. Pedig fordítva lenne üdvös: a startégiai vállalatok állami tulajdonban, a társadalom pedig a saját lábán.