A Perfect Name hirtelen felindulásból 1989-ben alakult, egy tipikus pesti éjszakán – ahogy az a zenekar honlapján is olvasható. A korszak underground áramlataihoz akartak csatlakozni, annyi különbséggel, hogy zenéjük az első pillanattól kezdve az angolszász befolyást tükrözte, eltérően a többi, velük egy időben feltűnő csapattól (mint például a Kispál és a Borz, a Pál Utcai Fiúk, vagy akár a Tankcsapda, akikkel nagyjából egy időben indultak, mindannyian a megboldogult Fekete Yuk nagy felfedezettei). A csapat billentyűse, Losonczi Pál volt a Pont FM Rocközön című műsorának vendége.

A dolog összejött, elég hamar méghozzá: Nagy Feró ki is adta lemezüket, rengeteget turnéztak az országban (többek között a Pál Utcai Fiúkkal is): ismerkedtek a közönséggel, és az is velük. Első koncertjüket az Almássy téren tartották, és szép lassan kezdett előnőni a banda közönsége: ami azért is figyelemreméltó, mert végső soron mégiscsak egy rétegműfaj rétegműfajáról van szó. Megint más kérdés, hogy ha jól csinálják, az azért mégiscsak teremt egyfajta kapcsolatot a közönséggel.

Ez a bizonyos kapcsolat pedig jó lett, a csapat több nagylemezt is kiadhatott, egyre feljebb araszolva a képzeletbeli ranglétrán.



Az elkerülhetetlen tagcserék és egyéb macerák után a csapat bekerült a mainstream médiába is: 1998-ra egyenesen egy multihoz jutottak, amelyik boldogan dobta piacra a zenekar aktuális lemezét, amin többek között a Helló című, a mai napig sokat játszott sláger is szerepelt. Amiről persze legkevésbé a csapat tagjai sejtették, hogy egy egész ország aktuális kedvence lesz. A kiadónál viszont tudták, nem véletlenül készült klip is a nótához (alább megtekinthető a film, az is – méltán – sikeres volt. Ráadásul jó is volt, valódi kisfilm, természetesen komoly nyersanyagra forgatva, ebből valami még itt is érződik:)



A vicces az egész történetben az, hogy a csapat annyira nagyon nem is vágyott ilyen mértékű sikerre – árulta el Losó Hartmann Zoltánnak. Nem is nagyon tudtak vele mit kezdeni: az valahogy elég távol állt a csapattól, hogy bevásárlóközpontokban playbackeljenek. Néhány ilyen felkérésnek ugyan eleget tettek, de hamar rájöttek, hogy ez a dolog nem arról szól, mint ami miatt ők zenélni kezdtek annak idején. Pech: miután a pingpongasztalnyi színpadokon való tátogás lehetőségét lemondták, és határozott nemekkel válaszoltak az ilyen tartalmú felkérésekre, egyéb, élő lehetőségekkel is ritkábban keresgélték őket. Ha azt nem, ezt sem alapon – talán, ezt nem tudjuk biztosan.

De legalább a nagyközönség is megismerhette a nevüket. A zenekar koncertjein új arcok is feltűntek, és jó néhányan maradtak is. Megvették a korábbi lemezeket is, megszerették őket, és maradtak a csapat szimpatizánsi körében. Valamit azért ért a dolog (megjegyzés: a csapat korábban már kiadta a Hellót, egy azóta megszűnt zenei havilap mellékleteként, úgyhogy az igényes zene kedvelőinek ekkorra már lehettek fogalmai a csapatról, ha koncertről nem is ismerték még a Perfect Name-et. A háromszámos demó megjelenését egyébként Losó saját zsebből finanszírozta, amiért utólag is köszönet – a Helló és a Hideg mint a jég e sorok szerzőjének több válogatáskazettáján is előfordult, mielőtt a szélesebb közönség megismerhette volna).



De a csapat nem csak a kilencvenes években volt aktív: a mai napig köszönik, jól vannak. Időközben cserélődtek az emberek a gitáros és dobos poszton (így visszatért a korábbi húrnyűvő, Molnár László is – nem mellesleg a Helló szerzője is), így jelenleg a Losonczi Pál – billentyűk, Sándor Zsolt – basszusgitár, Varga Zsolt – ütősök, Molnár László – gitár, Baradlay Richárd – ének felállásban nyomulnak mindenhol, ahová hívják őket.

A rajongói tábor nagy örömére egyébiránt, de ez tulajdonképpen természetes is. Ők szerették a soproni fellépést, és izgatottan várják augusztus 21-ét is, amikor az Orczy kertben lép fel a csapat – magától értetődően a Pont FM bulisorozatán.

Ne hagyják ki, a rajongók szerint élőben is látni kell őket.

(A fotókat a zenekar honlapjáról és a rajongói fórumról loptuk.)