A „prágai tavasz”, s a világszerte aktív ifjúsági mozgalmak aktivizálódása a Politikatörténeti Alapítványt (PTA) is munkára sarkallta, s egy több napos konferenciát szerveztek 1968 negyven éves „évfordulója” kapcsán.

Miért ’68?

S hogy miért éppen ’68? A hidegháború közepén álló társadalmak egyre rosszabb szemmel figyelték, ahogy a fejük fölött döntenek. Az USA Vietnamban harcolt, s ekkor már százával érkeztek amerikai földre a halottak. A „prágai tavasz” leverése a nyugati – fiatal, értelmiségi – világ számára maga volt a szabadság leverése, aminek elnyomással való (vissza)helyettesítése nem volt elfogadható.

’68 fiatalsága egy, rakéta módjára feltörő ellenkultúrát teremtett, amint az a PTA-konferencia honlapján is olvasható. Elég volt az álságos keresztények, olajmágnások, milliárdosok és egyéb hatalmasok diktálta korszellemből, a világot egyébként sem háborúval, hanem békével lehet megváltani - mondták az akkori hippik.

’68-as világlátás

Ez a légkör kiváló lehetőség volt a hippik számára, hogy megmutassák a maguk háborúellenes, anarchisztikus eszmeiségét.

Ez az időszak volt talán a rockzene legtermékenyebb, időszaka, amely kifogyhatatlan témát adott a zenészeknek – mind a hippi (jelentése: menő) szellemiség jegyében. Az akkori slágerek zeneileg, s szövegvilágukat is tekintve páratlanul igényesek voltak, elég csak – a teljesség igénye nélkül – Jimi Hendrixre, Janis Joplinre, The mamas and the papasra, az igazi ősmetál Iron Butterfly-ra, a The Who-ra, a Doorsra, vagy a Beatlesre gondolni.

USA

Az USA-ban az elnyomás egy ráerőltetett – ma úgy mondanánk: politikailag korrekt – viselkedésmódot jelentett, amely elleni lázadást segítette a vietnami háború egyre biztosabb kudarca. Egy bukott politikai elit bukott kultúrája jóra nem vezethet.

Ebbe az ellenkultúrába beletartozott minden, ami kiverte a biztosítékot, lett légyen szó a totális szexuális szabadosságról, a drogfogyasztásról, vagy a csövezésről – mindenről, ami nem tartozik bele a mainstream kultúrába. Az Iron Butterfly In-A-Gadda-Da-Vida című száma például azért lett halandzsa, mert az énekes, Doug Ingle betépve nem tudta kiejteni, hogy „in the garden of Eden” – mondta vasárnapi előadásában Pleskovics András a PTA-ban. Egyes források szerint „csak” egyszerűen részeg volt.

„Halj meg fiatalon”

A hippi ellenkultúra egymás közötti toleranciája ellenére nehezen tűrte meg a hivatalos kultúrát, így idővel gyanúsak lettek az idősek is – szimplán szocializációjuk miatt. Az öregek ugyanis a „hivatalos kultúrában” nőttek fel: „mindenki gyanús harminc felett” – szólt a jelszó.

A The Who a My generation című dalával ment a legmesszebb. A szám a totális anarchia jegyében született (Göbölyös N. László PTA-s előadásában elmondta, hogy a The Who-tól az egyébként sem állt messze akkoriban), elképesztő hangkavalkádban éneklik (mielőtt ripityára verik a színpadot), hogy „remélem meghalok, mielőtt megöregszem”, valamint üzentek az időseknek is (szabad fordításban): „miért nem tűnsz már el / ne gúnyolódj azokon, amiket mondunk”. Hangsúlyozandó, hogy az „idősek” nem a nyugdíjasokat jelentette akkoriban, hanem azokat, akik ragaszkodtak a kultúra fő áramlatához, akikkel kapcsolatban a hippi ellenkultúra létrejött.

Janis Joplin is hasonlóan gondolkodott: „Élj gyorsan, szeress szenvedélyesen, halj meg fiatalon” – mondta. A megrázó az, hogy ehhez konzekvensen tartotta is magát. Gyorsan élt, szenvedélyesen szeretett (volna), s fiatalon halt meg: 27 évesen, 1970-ben ment el.

A drog nemzedéke

A korszak nagy zenekaraira egyébként sem volt jellemző a hosszú élet, bár nem öngyilkosságokról van szó (arról ugyan nincs információm, hogy a drogfogyasztás mennyire volt tudatos „lassú öngyilkosság”, vagy csupán az ellenkultúra nem tudatos "menősége").

Cass Elliot a The mamas and the papasból 33 évesen ’74-ben halt meg, a hivatalos verzió szerint szívrohamban. Azonban Elliot drogokhoz való hozzáállását jól mutatja egy neki tulajdonított idézet, miszerint: „sokat beszélnek a drog generációjáról, s a drogról szóló dalokról. Ez butaság. Ezek nem a drogokról, hanem az életről szólnak”. Jimi Hendrix 1970-es haláláig 28 évet élt, Frankie Lymon a The Teenagersből 1968-ban halt meg 25 évesen, Jim Morrison a The Doors énekese pedig 1971-ig 28 évet élt meg. Mindannyian kábítószer-túladagolás miatt mentek el; gyorsan éltek. Pedig még most is alkothatnának.

A Steppenwolf The Pusher című dala a drogról szól, egyszerre tartva bocsánatos bűnnek a kábítószerhasználatot, s egyszerre fricskázva a politikusokat. „Ha ennek az országnak az elnöke lennék / totális háborút hirdetnék a kábítószer-kereskedő ellen / levágnám, ha állna, lelőném, ha futna / Megölném a Bibliámmal, a borotvámmal és a pisztolyommal” (újfent szabad fordításban). Ugye… a politikusnak ugyanis van Bibliája, van borotvája és van pisztolya. Csupa olyan dolog, amivel egy hippi nem rendelkezett.

Forradalom

Az amerikai ’68 egy békés forradalmat hirdetett. Göbölyös N. László elmondása alapján John Lennon szerint a forradalom nem volt egyenlő az erőszakkal – amiről a Beatles Revolution című dala is árulkodik: nem pusztítást akarnak, hanem megváltoztatni a világot.

A yippie-mozgalom

A Fiatalok Nemzetközi Pártját (Youth International Party – a követőit nevezték yippie-knek) 1967-ben alapították. 1968-ban, csupán a hatalom froclizásáért „képzeletbeli” elnökjelöltet is indítottak az amerikai választásokon. A jelölt neve Pigasus volt, a szárnyas disznó (a Pegasus után elnevezve). A yippie-k politikai beállítottsága egyébként anarchista baloldali volt, így került a zászlajukra egy vörös csillag, elé pedig egy marihuána-levél. A yippie-mozgalomnak már volt köze (eszmeiségében) az európai diákmozgalmakhoz, amelyek (szélső)baloldali jelszavakat („Mao, Marx, Marcuse”) hangoztatva vonultak, azaz politikai töltettel bírtak.

Az örökség

1968 öröksége Európában inkább politikai: a ’68-as „hősök” nagy részben ma az Európai Parlamentben ülnek. Az USA-ban azonban már vagy nem élnek a hippik, vagy megnyugodtak, családot alapítottak, s tisztes polgári életet kezdtek. Már a hetvenes évek amerikájában problémát jelentett a „szalonhatvannyolcas” hozzáállás, azaz, hogy a korábbi hippik beálltak a piacgazdaság sodrába, s a pénzt keresték mindenben. A pénzt keresték a ’68-as „forradalomban”, vagy éppen a drogban.

Az amerikai ’68 igazi (világ)öröksége azonban nem társadalmi, hanem kulturális jellegű. A hatvanas évek végén megismert zenekarok azóta is ikonnak számítanak a zeneszeretők körében, függetlenül attól, hogy valaki érdeklődik-e hatvannyolc iránt, vagy nem.