60 éve született

Felmenői mindkét ágon iparosemberek voltak, de a betűnek, az írott szónak nagy tisztelete volt a családban.

Baka korán megtanult olvasni, költői indulása nyolcéves korára tehető. 1962-től a szekszárdi Garay Gimnázium diákja volt, költői tehetségét, kifejezésmódját az itteni önképzőkörben csiszolgatta.

Az érettségit követően a szegedi egyetem magyar-orosz szakának hallgatója lett. Itt került barátságba a jeles irodalomtörténésszel, a szegedi irodalmi élet központi alakjának tartott Ilia Mihállyal, aki ekkor a Tiszatáj szerkesztője volt. Ilia segítségével e lap közölte első, nyomtatásban megjelenő verseit is 1969-ben.

Ugyanebben az évben megnősült, s két gyermekük született.
Az 1971-72-es tanévet Leningrádban töltötte, ahol az orosz hétköznapok világában is elmerült, barátságot kötött a periférián tengődő, de mégis aktív szellemi életet élő értelmiségiek csoportjával, akik révén először olvasott szamizdat irodalmat.

Ők adták kezébe Mandelstam, Brodszkij és Viktor Szosznora verseit, s ez utóbbinak hosszú évekig Baka volt egyetlen magyarországi fordítója.

1974-ben - rövid szekszárdi tanárkodás után - ismét Szegedre költözött, s a Kincskereső című gyerekeknek szóló irodalmi lap munkatársa, majd főszerkesztő-helyettese lett.

A visszaemlékezések szerint szerkesztőségi szobája idővel Szeged egyik fontos szellemi műhelyévé vált, ahol megfordultak a magyarországi és a határon túli szellemi élet kiválóságai, írók, költők, zeneszerzők, képzőművészek, akiknek mindig került egy pohár vodka, s néhány meleg baráti szó, humorba ágyazott életbölcsesség.

1993-ban megvált a Kincskeresőtől, s műfordítási szemináriumot tartott a szegedi egyetemen. A tanítás ideig-óráig feledtetni tudta vele egyre súlyosabbá váló betegsége kínjait, a fizikai szenvedéseket. A pusztító kór azonban erősebbnek bizonyult az életakaratnál, s 1995. szeptember 20-án Mahler Negyedik szimfóniájának hallgatása közben szegedi otthonában meghalt.

Rövidre szabott élete alatt az irodalom csúcsaira jutott, költőként, prózaíróként és műfordítóként is jelentőset alkotott. Keveset írt, de mindig a tökéletesre törekedett, félkész, vagy pláne silányabb munkát soha nem adott ki a kezéből.

Őt is a lét nagy kérdései foglalkoztatták, ezekre adandó válaszait fogalmazta meg szigorú formájú verseiben. Költészetének, életének alapeleme a rejtőzködés, ennek megnyilvánulási formái a szerepversek, amelyekre számtalan példát találunk köteteiben.

Irodalmi alteregója a maga teremtette Sztyepan Pehotnij, akinek az 1994-es Sztyepan Pehotnij testamentuma című kötetét is szentelte.

Műfordítóként Brodszkijt, Mandelstamot, Cvetajevát, Arszenyij Tarkovszkijt fordított. Munkásságáért 1985-ben Graves-, 1987-ben Radnóti-, 1989-ben József Attila-, 1992-ben Weöres Sándor- és Tiszatáj-, 1993-ban pedig Déry-díjat kapott.