A nemrég elhunyt költőlegenda mindezt 1993 nyarán, tehát szinte napra pontosan tizenöt esztendővel ezelőtt vetette papírra. Faludy a „még meleg” magyar demokráciában rendkívül ironikusnak találta, hogy a mi hungarista bőrfejűink úgy idealizálják önmagukat, mint valami különleges, felsőbbrendű teremtések, miközben rájuk tekintve nem látni mást, csak „petyhüdt, faragatlan, kellemetlen és bamba” suhancokat. A költő sajnálatának adott hangot, amiért a nyugati fiatalmozgalmak közül a szélsőséges nacionalizmus volt az egyetlen, amely elérkezett az 1989 utáni Magyarországra. Ugyanakkor külföldi tapasztalataiból merítve reményét fejezte ki, hogy mint minden demokratikus berendezkedésű államban, előbb-utóbb idehaza is nyoma vész majd. (Optimizmusát egyébként nem csupán a nyugati világban töltött évekre alapozta. Szilárdan hitte, hogy az agresszivitás, mint kollektív közösségformáló tényező „nagyon kevéssé illik bele a magyar társadalomba”.)
Tüntetés eltüntetés ellen 
A múltkori Meleg Méltóság Napján történt események és a minapi turul-eltűntetés elleni tüntetés sajnos könyörtelenül példázzák ennek az ellenkezőjét s egyúttal a jelenleg érvényes közállapotokat. Társadalmi és jogállami szempontból egyaránt. Miközben az évente tartott melegfelvonulás a világ fejlettebb tájain a homoszexuálisokkal szemben tanúsított szolidaritáson túl az összes kirekesztett társadalmi csoport (nők, idősek, vallási és etnikai kisebbségek, fogyatékkal élők stb.) melletti kiállásra apropót szolgáltat, minálunk mindössze egy kellemes kis tojáshajigálással egybekötött buzeránsozásra nyújtott alkalmat. Ráadásul korántsem soha vissza nem térőt. Hathatós politikai együttműködés (és ebből következően megfelelő törvényi szabályozás) híján ugyanis száz százalékos bizonyossággal jósolható meg a szélsőséges elemek „újrázása”.
A főváros tizenkettedik kerületében engedély nélkül állított turulszobor megmentéséért szervezett tüntetésen a demonstrációra kivonuló rendőrök az emlékmű „védelmezőivel” álltak szemben (!). Hogy kell ezt a mókás helyzetet elképzelni? Egyszerű: a megmozdulásra érkező árpádsávos gyerekek, s a velük ezúttal láthatóan jól megférő mérsékelt jobboldali szimpatizánsok rendőrségi kordonnal voltak elválasztva a nagy port kavart turultól. A balhé azonban elmaradt, nyilván azért, mert a rendet az intézményes karhatalmi szervek mellett egy másik, igaz mindössze félhivatalos rendfenntartó brigád is vigyázta. Valami Magyar Gárda, vagy mi…
Mi rontottuk el? 
Tizenöt évvel a bevezetőben többször idézett Faludy-cikk után már sajnos látszik, hogy a gyűlölködés és az agresszió nagyon is beleillik a XXI. század elejének magyar társadalmába. Évtizedünk egyik legfontosabb társadalmi kérdése: vajon minek köszönhető mindez?
Vajon mi rontottunk volna el nagyon valamit, hogy ezek az emberek a szélsőséges eszmékben keresnek kiutat? Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy minden törékeny demokráciában szükségszerűen jelen van az a réteg, amely kívül helyezi magát a demokratikus alapértékeken? Ennek a kérdésnek a megvitatása azért fontos, mert ettől függ, hogyan kell viszonyulnunk a növekvő szélsőjobboldalhoz.
Ha mi fuseráltuk el a dolgokat, ki kell deríteni, miért adják azokat a radikális válaszokat egyesek a társadalmi problémákra, amiket (utcakő hajigálás, megfélemlítő masírozás). Ehhez szociológusokra, szociálpszichológusokra biztosan szükség lesz.
Ha nem, ki kell dolgozni azokat a jogállami kereteket, amelyek – az alkotmányos alapilletmények megsértése nélkül – lehetőséget teremtenek a nacionalisták elleni hatékony védekezésre.
Faludy György 2006. szeptember elsején, kevéssel a szégyenteljes tévéostrom előtt hunyt el. A történtek ismeretében talán kimondható: a sors hosszú és mozgalmas élete során mindvégig kegyes volt hozzá, s halálában sem hagyta cserben…
