Hja kérem, a modern nagyvárosi világ már csak ilyen. Ahol tegnap még „alkalmi hajléktalanok” százai, ezrei várták bizonytalanságban sorsuk jobbra fordulását, ott ma nyoma sincs a néhány órával azelőtt javában tomboló rendkívüli állapotnak. Megy a dolgára mindenki, s ha valaki netán nem hallott a tegnapi eseményekről, valamint abban a szerencsében is részesült, hogy nem akadt dolga tegnap Ferencváros környékén, semmit sem vesz észre, mert a jó öreg Franzstadt reggel már csak a szokásos arcát mutatja. Azon többség pedig, kiket közvetetten sem érintett a két tonnás pokolgép, valószínűleg már az esti híradó, de legkésőbb a ma reggeli újság átlapozása után törölte emlékezetéből a bomba-sztorit.



Pedig talán érdemes lenne egy kicsit elgondolkodni. Mi történhetett itt 1944/’45-ben, ha még 2008-ban, hatvanöt évvel később is érezteti hatását? A ma emberének keveset mond, hogy a történelmi leírások szerint a szövetséges csapatok a légitámadások fő célpontjául szolgáló Budapest ellen csak 1944 szeptemberében tíz nagy erejű bombatámadást hajtottak végre. Azt már korábban hallottuk, hogy csupán az amerikai légierő megközelítőleg nyolcezer tonna robbanóanyaggal sújtotta a magyar fővárost a háború utolsó éveiben, és hogy több ezer selejtes pokolgép nyugszik még a föld alatt. Az sem meglepetés, hogy a tegnapi bombába épp a régi ferencvárosi malom bontása közben akadtak bele, hiszen az összes Magyarországra dobott második világháborús pokolgép hatvan százaléka Lágymányos térségében ért földet. Pontosan tudjuk, hogy tegnap mintegy tizenhatezer fővárosinak kellett ideiglenesen elhagynia otthonát, ám a vonatkozó háborús számok ennél jóval magasabbak: becslések szerint 2-300 ezer ember vált (nem fél napra!) otthontalanná a 102 napig tartó ostromban.



Aki tegnap megfordult a „zónában”, vagy annak közelében, értékes kincshez, igazi hiánycikkhez juthatott. Hiszen volt itt bőven abból, amit egyszerűen csak „emberi” dolognak titulálunk. Szerencse, szerencsétlenség (mit érezhetett, aki még éppen beleesett a kitelepítettek körébe, vagy a túlsó ház lakója, aki ha kedve tartotta, akár erkélyén hátradőlve figyelhette a pórul jártakat?). Bánat, bosszúság (egy bácsi kézzel-lábbal, zokogva próbált visszajutni otthonába). Önfeláldozó szolidaritás (a munka dandárját azok a vöröskereszt-és más védelmi szervek kötelékébe tartozó önkéntesek végezték, akik egy fillér ellenszolgáltatást nem vártak tetteikért). Kellemes meglepetés (az Üllői út környékén tanácstalanul ácsorgó külföldi turisták nem egyszer a posztoló rendőröktől kaptak folyékony angol eligazítást). Meghökkentő jelenet (fiatal lány a Mester utcából: „lerakom a nagyit valahol, este meg –szerencsére épp kedd van, - elmegyek a habpartiba”). Mulatságos felfedezés (már úgy tűnt, a 90 éves Kovács Borbála személyében megvan a korelnök a Ligety utcai befogadó helyen, mikor „befutott” egy néni, s minden további nélkül bediktálta az 1914-et, mint születési évszámot).

Mindezek mellett – bármilyen furcsa is – jó volt látni a sok zsörtölődő, felháborodott embert. Mert ez csalhatatlanul jelzi a mi nagy szerencsénket. Tudniillik azt, hogy elszokhattunk már a valódi válsághelyzetektől, és messzire kerültünk azoktól az időktől, amikor egy ilyen hatalmas gyilkológépel való találkozás mindennapos volt, csak épp nem volt hová menekülni előle…