A csatákat ma már nem csak a harctéren nyerik. A média ereje megsokszorozhatja bármelyik fél sikereit, melyek hatására végül akár az egész háború megnyerhető. A pszichológiai hadviselés egyik legjobb alkalmazói ma a tálibok. Az International Crisis Group múlt héten kiadott elemzéséből legalábbis ez derül ki.

A brüsszeli székhelyű, nemzetközileg is elismert elemző cég az afganisztáni háború propagandáját vette célkeresztjébe. Végkövetkeztetésük szerint a közép-ázsiai országban a tálib felkelők sorra nyerik a propaganda csatákat a NATO-erőkkel szemben. Megállapítják azt a furcsa helyzetet is, mely szerint a nyugati hadseregekben az újságírókat szinte ellenségként kezelik, de legalábbis tevékenységüket rossz szemmel nézik, míg az afgán ellenállók teljes stratégiája a haditudósításokon alapszik.



A média teljes körű kiaknázásával elérték, hogy egyre gyengül a népesség nemzetépítő hajlandósága. Ennek komoly kockázatai vannak, hiszen egy országot nem lehet csak külső (jelen esetben komoly katonai erők) segítségével felépíteni. Hiába próbálják megteremteni a békét a NATO alakulatok, hiába küzdenek az afgán biztonsági erők, hiába építenek iskolákat, kórházakat, küldenek segélyszállítmányokat a külföldi országok és humanitárius szervezetek, ha a lelkek mélyén nem alakul ki az összefogásra való elkötelezettség, az ország felépítése. A Crisis Group elemzése azonban sötét képet fest. Úgy vélik, a lelkekért folyó háborúban a tálibok állnak nyerésre.

Csak a médiavisszhang számít

Úgy tűnik, a talibán rájött egy fontos tényre. A harci cselekmények önmagukban semmit – vagy alig valamit – érnek. Stratégiája így régen nem katonai. Ezért a NATO-erők sem képesek felvenni velük a harcot. A tálibok ma már minden egyes katonai műveletet, legyen az a legkisebb fegyveres konfliktus is, a leendő médiavisszhanghoz képest terveznek meg. A tálib honlapok, blogok, youtube videók, DVD-k ugyan még mindig bevetésen vannak, mégis mára ósdi trükknek számítanak.

És míg a fundamentalista ellenállás a globális média reakcióira számolva alakítja akcióit, addig az ország nyugalmának helyreállításáért harcoló erőknek még mindig a helyi- és a világsajtóban megjelenő képüket próbálják alakítani. A két harcmodor között körülbelül annyi a különbség, mint az öngyilkos merénylő és a páncélos jármű között. Nem állíthatók szembe egymással, mert más harctéren küzdenek.

Az elmúlt nyolcvan év tapasztalatainak fényében úgy tűnik, hogy a nyugati típusú demokráciák képtelenek felvenni a versenyt ellenségeikkel a háborús propaganda terepén – állapítja meg az elemzés. Az iszlám szélsőségesek – nemcsak a tálibok, de az egész világon tevékenykedő csoportok – jóval hatékonyabban kezelik a világ médiaiparát, mint az ellenük harcoló fél. Ez különösen a tekintetben érdekes, ha hozzávesszük, hogy a szóban forgó médiumok a világ békésebbnek nevezett felén, azokban az országokban működnek, amelyek kormányai a terrorizmust elítélik.

A nyugati manipulálás-technikák csődje

A terrorizmus ellen harcoló hadseregek, és főleg a mögöttük álló kormányok látszólag tisztában vannak a közvélemény erejével. Politikai kampányaikban úgy húzogatják a média megfelelő madzagjait, úgy irányítják a közvélekedést, sőt akár a választók akaratát, ahogy bábművész a marionett-bábút. Mindezek ellenére az afganisztáni háborúban kifejezetten tehetségtelenül használják ki a média adta lehetőségeket. A beszédek, melyekben elmondják a százszor hallott butaságokat a gyors győzelemről, meg a minimális veszteségről annyit ér, mint egy jó ásítás: hamar felejthető.



Nem is beszélve a rendkívül rosszul kezelt kudarcokról, amik az egész hadműveletet beárnyékolják. Az egyik oldalon a csendben hazatérő koporsók, a másik oldalon pedig megdicsőülő hősök. Az öngyilkos merényletek száma nem véletlenül nőtt meg Afganisztánban. Ahogy a közel-keleten, úgy itt is megpróbálják a szélsőségesek kialakítani a hőskultuszt. Ehhez pedig a média kiváló támogatást nyújt. Méghozzá paradox módon épp a nyugatbarát média.

Az afgán törzsi közösségek szimpátiája sokkal inkább azé lesz, aki a gyengébb. Egy felhők fölött elsuhanó gépszörny, mely bombákat okád a tájra érthető okokból sokkal ellenszenvesebb, mint a nyomasztó technikai fölénnyel szembeszálló, közöttük-mellettük élő harcos. Mikor az említett bombák civilek életét is kioltják, akkor meg végképp. És mikor ezt a tálibok néhány tömören megfogalmazott, falvakban szétszórt pamflettel még meg is erősítik, valóban megnyerik a lélekért folyó csatát.

Kis befektetés, nagy durranás

A felkelők propaganda alapú harcmodorára jellemzőek azok az akciók, melyek valójában alig jelentenek katonai sikert – az esetek többségében semmit sem – ám a média ingerküszöbét nemcsak megütik, de mindjárt vezércikkben jelennek meg. Hamid Karzai afgán elnök elleni merénylet pontosan ebbe a sorba illik. A katonai díszszemle során végrehajtott támadásról minden magára valamit adó médium fő helyen számolt be. De ilyen volt a kandahári börtön lerohanása is, amit a világsajtó a tálibok feltámadásaként értelmezett.

Az elemzés kimutatja, az ilyen támadások azért jelentenek igazán nagy győzelmet, mert kis erők bevetésével lehet nagy visszhangot aratni. A felkelők erejét így a támadások megsokszorozzák, sőt valós létszámukat is jóval többnek mutatják. Ez pedig az újabb önkéntesek toborzásához elengedhetetlen. A győzelem esélyének a felmutatásával tudják csak megszólítani a fiatalokat.

Az elemzésből kiderül, a NATO-erők győzelméhez és egy egységes, stabil Afganisztán megteremtéséhez nem elég elfoglalni a tálib állásokat és börtönbe küldeni az ellenállás vezetőit. Sőt, az országba pumpált pénzek sem fognak igazi hatást elérni addig, amíg az afgán fejekben, lelkekben nem alakul ki a valódi ellenállás a szélsőségesekkel szemben, amíg nem hősökként, hanem bűnözőként tekintenek rájuk.