Pekingben felháborítóan gyengén szerepelnek a magyarok. Nagyjából félidőnél járunk (ami nem baj, hamarosan megint Kid Rock seggrázó csajait lehet nézni naphosszat a versenyek helyett a szerkesztőségi tévén), és még egy szál aranyunk sincs. Mindenki, akiben bíztunk, cseszik legjobb lenni. Most szóljanak hozzá, idáig tudott süllyedni ez az ország. Sportnemzet lennénk pedig, vagy mi a szösz (mindent összevetve én inkább a szöszre tippelnék, de én nem vagyok sportrajongó sem, ne tekintsenek autentikus forrásnak).

Néhányan már kezdik megfejteni, miért nem vagyunk olyan jók, mint kellene – az természetesen elképzelhetetlen, hogy mi olyan jók vagyunk, amilyen jók csak lehetünk, csak mások még jobbak, ilyet még gondolni is eretnekség abban az országban, ahol a közép-késő negyvenes korosztály még mindig meg van róla győződve, hogy az Aranycsapat felállását kutyább kötelességünk tudni, mint a Himnuszt. A mi fiainkat és lányainkat természetesen csakis méltánytalan és igazságtalan módon lehet legyőzni: doppinggal, cápabőrrel, idegen pisivel, satöbbi. Mert a mieink tiszták, az övéik meg biztos nem, ha nyerni tudnak ellenünk. Ilyen egyszerű.

A hiba biztos nem a rendszerben van: a magyar versenysport utánpótláshiánya nyilván tökéletesen független a magyar testnevelésoktatástól. Nem azért nem érdeklődnek a gyerekek, mert a tornatanárok elvették a kedvüket a mozgástól (nem, a centik/másodpercek/kilók alapján kiosztott jegyek nem értelmetlenek és lohasztóak, a Cooper nem blődség, amik együttesen bárki kedvét elvennék a mozgástól: nem, ezek kiváló pedagógiai hasznosságú intézmények, amik a sportkedvet növelik. Az osztályzás megszüntetése hiba volt, nem aprócska lépés a szerethetőség felé. Hát hogyne.).

Az, hogy mások jobbak nálunk, nem az ő érdemük tehát. És nem is a mi hibánk: nem a MOB-bal van gond, nem a testnevelésoktatással, nem azzal (még véletlenül sem), amin a felelősök változtathatnának. Nem. A hiba egyértelműen nem a mi készülékünkben van (ha hiba egyáltalán: bár az olimpia elvileg a sporteredmények diadalát jelentené mindenek felett, nemzeti és egyéb hovatartozástól függetlenül hirdetve a kitartás emberfeletti diadalát – itt lelki fülekkel kéretik a Tűzszekerek jellegzetes pöntyögését hallani, köszönöm – meg ilyenek, valóban persze a showbusiness és a kimondottan kicsinyes xenofób sovinizmus találkozásáról szólnak ezek az események, de ez nem szabad újdonság legyen, nyilván nem annak örülünk, hogy valaki mennyire tökügyes volt, hanem azt fájlaljuk nagyon, hogy nem a mi országunk képviselője az illető. Ami az egész alapötlet ízléstelen karikatúrája, de hát ez van, magunknak köszönhetjük). A megoldás mikéntjéről még nincsenek ismereteink.

De már körvonalazódik a dolog. Nem, nem arról van szó, hogy a sportfelelősök átgondolják, hogy tudunk eredményesebbek lenni, hogyan kellene változtatni a jelenlegi helyzeten (már ha valóban a mi hibánk, hogy Michael Phelps gyorsabb Cseh Lászlónál). Nem, a felelősök természetesen a hazai sportéleten kívül keresendők. És úgy tűnik, már meg is találták azt, aki miatt még mindig nincs egy szál aranyérmünk sem.

Nem fogják elhinni: az illetőt Gyurcsány Ferencnek hívják, foglalkozása miniszterelnök. Ő az, aki miatt így állunk. Bizony, személyesen. Igazából persze nem kell meglepődni: ő az, aki mindig mindenről tehet. Erre már rájött a Fidelitas is, akik abból, hogy az emberek unják az állandó monnyonle-mantrát, arra következtettek, hogy ezt a fontos, konstruktív és mélyenszántó üzenetet nem szóban kell immáron ismételgetni, hanem tacepaókon felkínálni a világnak. Van ez a matricamizéria, ami nem működik, leragasztható: ez is GY.F. miatt van elq*ódva, egyébként tök jó lenne, de a miniszterelnök személye miatt nem. Monnyonle!

Magukra nem tettek ilyet az ifjúfiataldemokraták, pedig ha valamihez van köze Gyurcsánynak, akkor ehhez a szánalmasan bárgyú produkcióhoz mindenképp. Nyilván értelmesebb lenne a hazai polkommunikáció, ha nem lenne Gyurcsány – például erre a kampányra sem került volna sor.

Úgyhogy ennyi erővel általában a magyar sportéletre is egy bazinagy matrica tapasztandó, jelezvén azt, hogy ha nem Gyurcsány lenne a kormányfő, Phelps három lábára sántulna le, a vívók úgy kaszabolnának, mint egy különösen jól képzett és dühös jedikommandó a klónháborúk hírhedetten vészterhes csatáiban. Janics Natasa meg nyilván ünnepélyesen anyjává fogadta volna Katinénit, Görbicz Anita pedig be sem teszi a lábát a konyhába.

De Schmitt Pál MOB-elnök (ebben a minőségében nyilván nem összetévesztendő Schmitt Pál ellenzéki politikussal, az harcos antikommunistaként nyilván nem támogatta volna a kínai szereplést – és ebben a minőségében aztán végképp nem lehet azonos azzal a Schmittel, aki anno a Los Angeles-i szereplést lemondó komenista bizottság tagja volt) megmondta: mindenről Gyurcsány tehet. És ő csak tudja. Tűzközelben van jó pár éve, látott már sok pénzből sok aranyat és sok pénzből keveset, kevés pénzből sokat és kevésből keveset – minden változatot tehát, ha szerinte Gyurcsány Ferenc személyesen tolja Phelpset a medencében, és a másik kezével egyidejűleg fogja vissza minden indulónkat, az nyilvánvalóan úgy is van.

Úgyhogy lehetőleg még az olimpia vége előtt előrehozott választásokat lenne javallott tartani, hogy valami értékelhető eredményeket érjünk még el. Máskülönben szégyenszemre be kell érnünk annyival, hogy sportolóink java részét éremesélyesnek tartották, Cseh László pedig a világ második legjobbja.

Ami mégiscsak tarthatatlan állapot. Matricázzunk össze mindenkit, hogy egyértelmű legyen a felelősök személye, Gyurcsány pedig mihamarabb monnyonle!

Más megoldás nincs.