Tátják a szájukat, és nem értik, hogyan lett Kína egyszeriben sportnagyhatalom. Miként lehet az, hogy gyakorlatilag nincs olyan versenyszáma a játékoknak, amelyben a hazaiak ne tudnának éremesélyes versenyzőt felmutatni? –találgatják. Nem értik, hogy fordulhat elő, hogy a hagyományos kínai sportágakon kívül (asztalitenisz, torna) hirtelenjében más, az egész világon népszerű műfajokban is elkezdtek hódítani (atlétika, úszás, műugrás), mi több, még olyan „csőeurópai” szakágakban is el-elcsennek némi babért a „nagyok” elől, mint a hagyományosan magyar-olasz-orosz tengely felségterületének számító férfi kardvívás.
Általános az értetlenség, és sajnos általános az irigység is.
Igen sokan gondolják például úgy, hogy a kínai sportemberek embertelen körülmények közt, lovak módjára készültek fel a hazai rendezésű viadalra. (Pedig aztán Kelet-Európában sem ismeretlenek a kegyetlen edzésmódszerek.) Mások, (kik egy perccel korábban még azzal hencegnek, nekik ugyan minden kínai egyforma) teljes bizonyossággal megállítják, hogy a női felemás korláton diadalmat arató kínai kislány nem tizenhat, csak tizennégy vagy tizenkét esztendős. Doppingvétséget gyanítanak a két méter magas, mázsás nehézatléta láttán éppúgy, mint a mindössze huszonnyolc kilós műugrónál. Nem kímélik az elvileg független versenybírákat, nemzetközi összeesküvésről beszélnek, holott kizárt, hogy ne emlékeznének a korábbi olimpiákra, vagy nagy futballtornákra (lásd. Dél-Korea-Japán, 2002!), ahol a rendező ország kivétel nélkül megkapta a „szükséges plusszt”. Érdekes.
Miként az is, az vajon miért nem merül fel a logikusabbnál logikusabb magyarázatok között, ha Kína nyugati becslések szerint több mint negyven milliárd dollárt áldozott a játékok megrendezésére, (s még azt is megtehette, hogy a véghajrában kulcsfontosságú ipari létesítményeket állítson le) vajon miért ne irányított volna hasonló összeget a különböző sportágak fejlesztésére, a temérdek tehetség kiaknázására, az ezer meg ezer edzőpálya építésére, külföldi trénerek szerződtetésére? Hogy nem tűnt fel bárkinek is legkésőbb a monumentális megnyitóünnepség után, hogy Kína hatalmas emberi és anyagi erőforrásai birtokában presztízskérdést csinál az olimpiából?
Fintorogva figyeljük, hogy a „nagybeteg” Kína hogyan főzi le (egyelőre csupán) sportban a világot. Ám korántsem olyan nagy tragédia, hogy a játékok vége előtt néhány nappal már több mint nyolcvan medália virít a házigazda neve mellett. Végre legalább Magyarországon is alkalom nyílik egy kissé feleszmélni, hogy Kína már rég nem csupán a négy csíkos gagyidas csuka, meg az így vagy úgy, de mindenképpen kigyulladó karácsonyfaizzó hazája.
Az emberek két hete csodálkoznak, Kína pedig tarol. A magam részéről azon csodálkozom, hogy eddig nem tette.
