Május elsejétől a rendőrség élesben alkalmazza az objektív felelősség elvét. Megunták, hogy mindenki a családtagjára és a be-nem-mószerolás jó nagy árnyékába bújik. Ezért úgy döntöttek, hogy véget vetnek a lapulásnak és aki bújt, aki nem, valakit igenis pellengérre állítanak. Jobb híján a gépjármű tulaját. A szokásos alkotmányos jogok megsértésével kapcsolatos herce-hurca lecsengett, a rendelkezés maradt, s azóta az adófizetők pénze tartja Damokles kardját az állampolgárok fölé. Sőt!

Hány bőrt lehet még lehúzni?

A korábbi rendszerben annyi esélye legalább maradt szegény szerencsétlen szabálysértőnek, hogy az órás sorokat a megfelelő intézményekben végigállva könyöröghessen a részletfizetés lehetőségéért, vagy a bírság enyhítéséért. Azt már meg se próbálta elmagyarázni, hogy mozgássérült édesanyját vitte haza és azért kellett a járdán megállnia, mert a tolókocsit képtelenség a magas padkára felhúzni, az első EU-konform feljáró pedig három kerülettel odébb van. Most már ez sincs. A problémák ugyanazok, de a megoldási lehetőségek száma igencsak megcsappant. Mondhatni: nullára redukálódott. Ez persze így nem teljesen igaz, mert gyors számításokat végezve kiderül, hogy kettő megoldás mindig marad: fizetsz, mint a katonatiszt, vagy felkötheted magad. Előbbi azonban nem a mi pénztárcánkhoz van mérve, utóbbi pedig csak az „imósoknak” tetszik. Ők azonban, mire jogosítványt szereznek, kinőnek az érzelmi elhülyülésből. Akárhogy is nézem, sehogy se jó. Csak azzal számolhatunk, hogy kihagyjuk a karhatalmat a buliból és szabályosan közlekedünk. Vagy lavírozunk a trafipaxok és jogi találmányok büntetésekkel kikövezett útvesztőjében. Esetleg szerzünk egy sötétített ablakú, jó nagy és feltűnő masinát, amivel akár még a piroson is átmehetünk, hisz a kedves „bobbik” szíves-örömest félrenéznek és igazoltatják az utca másik oldalán kutyáját sétáltató, jó okkal bíró civilt.

Májusban én is úgy gondoltam: jobb visszafogni a lovakat, nincs szükségem arra, hogy ne tudjak tükörbe nézni másnap reggel, mert adósságba vertem a családot. Elképzelhető, hogy ezzel az új minőséget nyert felelősségérzettel nem voltam egyedül, azonban nyilvánvaló, hogy sokakat nem félemlített meg a tudat, hogy már – adott esetben – nem a saját zsebéből húzza ki a vérrel-verejtékkel összekapart fizetést.

Példának okáért

Augusztus. 16-án a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Rendőr-főkapitányság kihelyezett leskelődői 210 km/h-val lőttek le egy száguldozót. Elképzelhető, hogy olyan nyugati országból jött, ahol a belső sáv használatához felszállási engedély szükségeltetik, de az egészen biztos, hogy az a piros szélű-fehér alapú tábla, benne nagy fekete számokkal az ő hazájában sem a bringásokra vonatkozik. Egyébként pedig nem olyan rég pont Miskolc környékén jártam és veszettül figyeltem minden táblát, de olyan sehol nem volt, hogy „Amennyi a csövön kifér”…

De nem csak a fentebb említett delikvens az egyetlen gyorshajtó május óta. Ugyanazon a helyen, egy nappal korábban mindössze két óra alatt 145 olyan szabálysértőt fényképeztek le a járőrök, akik több mint 10%-kal lépték túl a megengedett 130 km/h-s sebességkorlátozást – tudtuk meg a B-A-Z megyei Rendőr-főkapitányság Kommunikációs Irodájától.

A KSH adatai szerint is van némi visszaesés azokat a baleseteket tekintve, amelyekben a gépjárművezető volt a hibás. Sajnálatra méltó módon ezekből az adatokból nincs külön olyan kategória, hogy „gyorshajtás miatt történt baleset”, de ha hihetünk a szakértőknek – márpedig miért ne tennénk – akkor elkönyvelhetjük, hogy ezen balesetek nagy hányada gyorshajtás miatt történt. Tudni illik a balesetek összességének jó része szintén a száguldozás fékevesztett szertelenségében következett be.

A tavalyi évben május és augusztus között átlag havonta 1775 balesetet okoztak a sofőrök. Idén ez a szám 1575-re csappant. (Igaz, ez a szám csak a május és júniusi adatokat dolgozza fel.) Igaz, hogy van javulás, de nézzük meg: csak gyorshajtókból néhány óra alatt majdnem összejön ez a bizonyos 200-as kiesés. És nyilván mást is csinálnak a szerencsétlen pedáltaposók, nem csak a lelket hajtják ki az autókból.

Messze a fény az alagút végén

Abban reménykedem, egyszer csak-csak elérjük azt a pontot, amikor már nincs lejjebb és végre felszálló ágba kerül ez az ország. De sokszor, amikor megnézek egy Híradót és úgy látom, elértük a várva várt völgyet, ahol végre erőt meríthetnénk a hegymászáshoz, mindig jön egy holnap, amikor ráeszmélek: még nem úsztunk le az egyre inkább feneketlennek látszó tó aljára.

De nem adom fel! Ne adjuk fel! És ha lehet egy apró javaslatom: büntessük meg azt, aki megérdemli, de emellett pedig alkossunk ésszerű és használható szabályokat. Ne olyanokat, amelyek az időjáráshoz alkalmazkodnak…