Még dugó gyerek voltam, amikor otthon először láttam az István, a király című rockoperát. Csak ültem a TV előtt, és úgy éreztem, ott történik minden a szobában. Varga Miklós, Vikidál Gyula, Deák Bill, Nagy Feró és a többiek mind nekem énekeltek.

Aztán jött a felvételi a gimnáziumba. Tanulás közben sokat hallgattam az imádott bakelit lemezeket. Lement a „Felkelt a napunk” és újra elkezdődött a „Te kit választanál?”. Persze csak addig, amíg egyedül voltam otthon, mert egy idő után már a háziak se bírták szűnni nem akaró kitartásomat és rajongásomat. Amikor eljött a nagy nap és megkaptam a magyar írásbeli tesztet, apró mosoly fészkelődött félelemtől lebénult arcomra. A fogalmazás címét három előre megadott témából választhattuk ki. Volt egy „karácsonyos”, egy „legjobb kirándulásos” és egy „István, a királyos”. Elolvastam a lehetőségeket és ugyanúgy libabőrös lettem, mint most. A lebénító feszültség örömmel vegyült izgalommá változott, s akkor elpattant valami. Kezembe vettem a tollat és írtam.

Veni lumen cordium

Tegnap kaptunk egy levelet, amiben meghívtak bennünket a belvárosi előadásra. Úgy döntöttem elmegyek, megnézzük, mit kezdtek az új fiúk a régiek által oly magasra tett léccel. Azt kell mondjam, nem mindenki ugrotta meg a szintet. És sokszor nem is a saját hibájukból.

Mindenek előtt természetesen hadd szögezzem le, hogy minden tiszteletem a vállalkozó ifjúságé.

A remake-ekkel mindig az a baj, hogy az eredetihez hasonlítjuk. De ez nem jó, mert úgy se lesz olyan, s innentől csak rosszabb lehet. Ezért igyekeztem elmém újságírói objektivitással kibélelni, s így figyelni a produkciót. Persze nem mondom, hogy mindig sikerült, de mentségemre legyen hozva, hogy én is csak ember vagyok.

A szervezéssel túl sok probléma nem volt, bár az igaz, hogy 2 órát végigállni igencsak kényelmetlen. Még akkor is, ha az embernek nincs ideje ezzel foglalkozni. Tegnap sajnos akadt olyan pillanat, amikor lehetett ilyeneken nyavalyogni. Elhiszem, hogy a Szent István tér kicsi a hatalmas tömeg kényelmének maradéktalan kiszolgálásához, de egy pár sor pad, vagy egy fenéknyi laticel is kicsi, mégis elég ahhoz, hogy ne állni kelljen. Az viszont jó pont az V. kerületnek, hogy ha már egyszer bejutottunk a térre, és nagyon megszomjaztunk a tolakodó magyar emberrel vívott küzdelemben, akkor ingyen és bérmentve annyi vizet ihattunk, amennyit bírtunk (persze csak amíg a készlet tart).

A színpad adta lehetőségeket úgy gondolom jól kihasználta a rendező. De nekem a forgatható színpad szúrta a szemem. Nem rossz ötlet, de a régiek meg tudták oldani anélkül is és ez már a Nemzetiben se jött be. Azonban beszéltem olyan nézőkkel is, akiknek nagyon tetszett ez a megoldás. Ami a – kacsalábon – forgó palotánál is rosszabb volt, az a tőle nem messze elhelyezett domb, s a rajta terebélyesedő „fa”. Nem véletlen írtam időző jelet használva. Mert az minden volt, csak nem fa. Egy hatalmas műanyag henger egy-két oldalirányú felesleggel. Emellett pedig egy kicsit Gyűrűk Urás hatást keltett. A király fája, vagy mi a szösz?

Tudom a sors mostoha volt

Ez elmondható a főszereplőkről is. Istvánnak nincs királyi kiállása, Koppány pedig valami olyan bődületesen mélyszerű, a toka és a torok közt valahol félúton képződő hanggal próbálta meg elénekelni a szerepre írt kicsit éles, kicsit magas és nagyon ütős dallamot, hogy ezzel azóta se tudok mit kezdeni. De ő legalább férfiasan játszott. (Egy zárójeles költői kérdés: miért kell kifesteni a férfiak szemét?) Az már csak lejárt szavatosságú hab volt a tortán, hogy mindkét trónkövetelőnk fején egy kis raszta pacsmag csillogott. Sajnos nem vagyok nagy történelem szakértő, de annyit azért tudok, hogy akkoriban nem egészen ez volt a divat. Azt nem mondom, hogy növesszenek hosszú hajat a szereplők (bár első gondolatra jogos kérésnek tűnne – már csak a hitelesség szempontjából is), de legalább egy parókát rájuk rakhattak volna. Mondjuk az is elképzelhető, hogy egy afro uralkodó történetét próbálták eladni nekünk, de az se sikerült…

A táltosnőről nem is beszélve. Igaz, hogy ő kapta talán a legnagyobb füttyszót a tapsoknál, de talán csak kompenzáció gyanánt. Nem értem miért kellett plusz egy szereplőt beiktatni. Lehet, hogy ő valakinek a valakije, de egyszerűen egyrészt felesleges, másrészt rémes.

Ja és a konzervatív közönség részére még egy pár megjegyzés: egyrészt senki ne lepődjön meg azon, hogy Sarolt ugyanannyi idős, mint István, másrészt pedig készüljenek fel a Vecellin és Gizella duettje alatt folyó és oda egyáltalán nem illő tömegszex-jelenetre…

Felkelt a napunk!

Nem kell megijedni, alapvetően jó szájízzel hagytam el a Szent István teret. A zene, a tánckar, a dobos lányok, a harcoló tömeg, a féltékeny Gizella, a William hercegre emlékeztető Vecellin, Koppány ágyasai, a rohamrendőrökre emlékeztető katonák mind fantasztikusak voltak. A néhány elhanyagolható és néhány óriási hibát összevetve és a zene hatását kellőképpen felértékelve nem volt ez olyan rossz.