Érdekes dolog ez, s nagyon úgy tűnik, hogy csak a párválasztást sújtja. Az első benyomások ugyanis, amiket a dolgokról szerzünk, többnyire megőrződnek. Mindenki tapasztalta már nyilván, hogy pontosan fel tudja idézni, milyen is volt belépni legelsőre abba az épületbe, ahová ma is nap mint nap bejár, ám most már valahogy egészen másképp fest.

Vagy milyen volt megérkezni a Balatonra és kimenni a vízpartra mindjárt az első este, míg a nyaralás többi napja valahogy összemosódik. Ám a mellbevágó, első pillantásra gyúló érzelem tárgya, a tiszavirág életű, ám nagybetűs Ő, mintha valahová elillanna, ha többedszer is rápillantunk.

Ám tényleg igaz ez? Hiszen az ember hányszor, de hányszor visszatér az első találkozás élmé-nyéhez, amikor erőt akar meríteni. S ott van, változatlanul az első benyomás. Vagy: a rosszkedvű időjárásban, amikor ketten együtt nosztalgiáznak és felidézik az első találkozást.

Ekkor is ott van az a pillanat. Úgy tűnik tehát, akik együtt maradnak, igenis megőrzik az első pillantás képét s csak azoknak az első pillantásra gyúló portréi tűnnek el, akiknél nem tudtunk időzni, csak annyit, hogy egy második pillantást vetve rájuk, továbblépjünk.

Mi tehát a közös mozzanat a dolgok és szerelmek között? Ha ott időzünk valahol, valakinél, akkor nem íródik felül az első benyomás, míg ha tovább megyünk igen? Talán igen. Azt jelenti-e ez, hogy csakis a semmiféle jövővel nem kecsegtető kapcsolatok gyógyírja, hogy az első benyomás eltűnik, hogy a második azt felülírja?

Bizony lehet. Ezzel vigasztal minket természetünk. Úgysem volt az igazi, mondhatjuk így, hiszen második pillantásra már nem olyannak tűnt, mint elsőre. Nem időztünk nála, tovább folyt az élet, mint ahogy az utazás során is tovább haladtunk.

Nincs más módunk tehát megőrizni az első benyomást, mint együtt maradni valakivel, vele és nála időzni, hogy talán az összes többi benyomás összemosódása árán megőrizhessük a találkozás első pillanatát?

Ha Zorgó tanár úr élne (lásd az Énszigetelés című írást), esetleg meg lehetne kérdezni, kidolgozott-e valamilyen lelki praktikát az első, szívenütő pillanatok megőrzésére. Hiszen milyen gazdag tárházat halmozhatnánk így fel!

Bármikor beléphetnénk ebbe a tárolóba és olyan, de olyan pillanatok képeit nézegethetnénk, amelyeket csak akkor őrizhetnénk meg különben, ha az illetőkkel hosszú, hosszú időt töltöttünk volna el, s nemcsak egy második pillantást vetettünk rájuk.

Valóban praktika kellene? Mi más. Különben kísérletet kellene tenni, hogy minden egyes felvillanás nyomába eredjünk és kapcsolatot teremtsünk, s ezáltal ne hagyjuk, hogy a legelső pillanat törlődjön. Ez azonban merész vállalkozás.

Igaz, Don Giovanni is ezt tette. Csakhogy ő már gyárilag is rendelkezett az ehhez szükséges eszközkészlettel, nem is beszélve arról, hogy sokat aztán nem is időzhetett sehol (talán ezért fektette inkább a hangsúlyt a valakinél időzés intenzitására).

Egyszóval, az első benyomások szobájában nemigen gyarapodnak a képek, elillannak, talán újrahasznosításra kerül a bennük rejtőző energia a lelki gazdálkodásban, nem tudni, s módszerünk nincs a készlet megőrzésére. A lángra gyújtó első portrék átalakulnak, felszívódnak, eltűnnek, csak azoké marad meg, akikkel sok-sok időt eltöltöttünk.

S talán jól is van ez így, ez a kitartás jutalma. Ki is irigyelné az agglegény Zorgó tanár urat (ha tényleg kidolgozott egy megőrző módszert), amint belép emlékezete tárolójába, hogy csodásabbnál csodásabb első pillanatokat nézegessen, ha egyszer a maga természetes útján nem őrződött meg senki képe benne?

Nincs mese, mondjunk le a csodálatos pillanatok spotjairól, legyünk kitartóak s akkor minden megy a maga útján s az ilyen pillanatok bizonyosan megőrződik. Mégpedig felülírhatatlanul.
„Fiacskám”, szinte hallom Zorgó tanár urat, „ez nulla, nem vizsgálódás.

Hát a kivételek? Hát a cáfoló esetek? Itt megállni, ezen a ponton éppen annyi, mint nem megnézni másodszor az illetőt (a vonzó elméletet), nem időzni nála és vele, sok-sok órán át kritikusan szemlélve.”

„De tanár úr” így szólna a válasz, „ez csak az internet, ide nem kell tudományos kifejtés és senkit sem zavar, ha egy első pillantásra vonzó elméletnek még az emléke is eltűnik. Ha az elmélet jó, úgyis átalakul s majd papíron is felbukkan egyszer, talán éppen azok segítségével, akik hozzászólásaikkal rámutatnak a hiányosságaira.”

Mellesleg, ez már újabb elmélet, amely a szerelmek a dolgok és az elméletek első pillantással elkapott képére vonatkozik. Feltéve persze, hogy egy elméletbe is beleszerethet valaki első pillantásra.