A rendezvényen előadást tartott Orlóci István okleveles mérnök, aki a HírExtrának nyilatkozva elmondta, hogy a térség szempontjából az építkezés a munkahelyteremtést illetően pozitív hatással lenne, s az sem mellékes, hogy amennyiben elkészül a csatorna, az ottani kikötő, s az esetleges idegenforgalom is rejt magában új lehetőségeket. A település szándéka világos – mondta a mérnök –, a falu vezetése keresi a lehetőséget arra, hogy hogyan lehet a munkaerő-piacot egy kicsit fellendíteni a környéken.

A Homokhátság problémái

A homokhátsági terület legelső problémája – folytatta Orlóci – nem is annyira a kiszáradás. A kiszáradás „geológiai időkben mérve” valószínűsíthető. A homokhátságnak égető problémája inkább az, hogy meg kellene találni a módját a térség hasznosítására. A Duna-Tisza csatorna vonzaná az ipart, fejlesztené a turizmust, a lakosoknak kiváló szabadidős lehetőségeket tudna biztosítani, viszont kétségtelen, hogy a vízellátást is javíthatná.

A költségek a hírek szerint 100-400 milliárd forintra rúgnának, amit elsősorban „kalapozással” lehetne összeszedni, ha nincs állami támogatás. Mivel azonban a csatornának szabadidős, turisztikai, közlekedési, környezetvédelmi jelentősége lenne, ezért lehetne EU-s támogatásokat is szerezni. Arról nem is beszélve, hogy az Európai Unió is támogatja a közlekedési hálózatok legkörnyezetkímélőbb kiépítését – a hajózás pedig sok esetben környezetkímélőbb a közúti közlekedésnél. A probléma ezzel – mondta a mérnök –, hogy a dunai hajózást itthon sokan kifejezetten ellenzik.

Vízellátásra nem megoldás

A vízellátási problémára ez a csatorna önmagában nem jelent megoldást, de sok csatorna sem jelentene. Orlóci István szerint a probléma az, hogy süllyed a talajvízszint, s a homok rossz vízgazdálkodási volta meghatározó a vízháztartás szempontjából – erre kell hát megoldást találni. A vízháztartás pedig a növénytermesztés és a természeti elemek, természeti környezet szempontjából lényeges, amit a csatorna maga nem oldana meg. A megoldás az lenne, hogy úgy jusson víz oda, hogy beszivárogjon a talajba: magyarul a vízkészletet az öntözéssel lehetne pótolni – az pedig meggondolható, tette hozzá Orlóci, hogy esetleg a csatornából történjen mindez. Persze ez régiófüggő is, hiszen Kiskunhalas környékén – ha ilyen probléma felmerül – a Dunából kellene például.

A „több lábon állás” tehát jobb, több okból. Egyik, hogy kisebb energiával lehet a lokális szükségleteket kielégíteni. Másik, hogy szakaszolhatóak a megoldások: ahogy az igény jelentkezik, ahogy a gazdálkodási szükségszerűség adja, úgy lehet nekiállni a beruházásoknak.

És ha aszály van?

Felvetésünkre, miszerint mi történik, ha jön egy aszályos év a mérnök azt válaszolta: olyan, hogy a Dunában jelentősen kevesebb víz legyen nem fog előfordulni, még az unokáink életében sem. A Tiszánál ez elő tud fordulni, azonban a vízhozam hosszú távú csökkenése egyik folyónál sem reális félelem.

A Duna körülbelül 10 méterrel van magasabban, mint a Tisza, azonban mivel a Duna-Tisza köze magasabban van a Dunánál és a Tiszánál is, ezért a vízszintet fel kell emelni. Erre lehetőség a csatorna zsilipekkel való szakaszolása, illetve szivattyútelepekkel való ellátása. Az is jó megoldásnak tűnik még, hogy a telepítendő szivattyútelepeket szélturbinákkal is ellátják, s amikor a szél elég erős, akkor a szél ereje tudja a szivattyútelepeket árammal ellátni.

Élőlánc

Kajner Péter, az Élőlánc Egyesület elnökségi tagja szerint a csatorna kiépítése helyett az emberi gazdálkodáson kellene változtatni úgy, hogy kevesebb vizet, s hatékonyabban használjunk fel. Ez azért is fontos, mert az elmúlt 100 évben Magyarországon a csapadék egyre kevesebb. A kertészeti vízelvezetés, vagy a nyárfák, amelyek vízszivattyúként működnek olyan vízigényes kultúrák, amelyek nem tarthatóak fent hosszú távon.

Kajner Péter szerint a megoldás a tájhasználat felülvizsgálata lehetne: kell egy vízvisszatartó vízrendezés, amely a Vásárhelyi Terv továbbfejlesztésében megjelent. A lényege, hogy egy természettel együttműködő gazdálkodási rendszer keretében az árvizeket természetes mélyedésekben „tárolják”, így feltöltve a talajt, mint „Magyarország legnagyobb víztározóját”. Amíg a szántóföldi kultúrák érdekében a vízrendezést vízelvezetéssel, s öntözéssel próbáljuk meg kezelni, addig védtelenek maradunk a szélsőséges időjárás ellen, s magunk is elősegítjük az elsivatagosodást – tette hozzá.

Csak akkor van értelme nagy léptékű vízügyi beruházásoknak, ha a víz megtartására koncentrálunk. Ennek nagyon hosszú távú folyamatnak kell lennie, egy paradigmaváltásnak kell végbemennie a vízgazdálkodásban és a mezőgazdaságban is. Kajner Péter adatai szerint ennek a költségei jóval alacsonyabbak lennének, mint a szélsőséges időjárás okozta károk.