2024. november 22. - Cecília

Gyenesei és a tejbedara

Gyenge olimpiai szereplés, személyi kérdések, na meg persze pénz, pénz és pénz. Erről és sok másról is beszélgettünk a sportért felelős miniszterrel, Gyenesei Istvánnal a Pont FM rádió jóvoltából létrejött interjú során.
2008. szeptember 4. csütörtök 13:04 - Gedei Szilárd
„Nem hiszem, hogy a sportot óvni kellene, nincsenek a magyar sportnak ellenségei. Sőt a mi sportunknak még talán ellenfelei sincsenek” – mondta még az olimpia előtt a Hírextrának egy interjúban. Peking után is áll még ez az állítása?

Saját magunk lehetünk ellenségei a magyar sportnak akkor, ha ezt a figyelmeztetést, amit kaptunk, azt nem kellően felnőve próbáljuk meg mérlegre tenni. Vagyis hogyha egymásra mutogatunk, nem a saját házunk előtt kezdünk el söpörni, és a sport szereplői – mert ez egy sok szereplős dolog – nem azon gondolkodnak, hogy ők mit tehetnének jobban és másképp, illetve mondjuk ha elkezdődne a személyeskedés. Pont most olvastam például egy újságban, hogy Schmitt Pál az egészért a felelős. Schmitt Pál a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke és ez egy olimpia volt, tehát a felelőssége nyilvánvalóan felmerült. De nem az a megoldás, hogy egymásnak essünk.

Ezek szerint nem személyi kérdés a rossz szereplés, hanem egy folyamat?

Az egész nem konkrét személyeken múlik. Végig kell gondolni, hogy mi mindentől függ, hogy eredményesek voltunk-e, vagy éppen nem. Ha csak azt nézem, hogy Athén után túlértékeltek bennünket, ott több volt a szerencsénk, és jobb eredményt értünk el, mint ami a csapatban valójában benne volt, most meg több olyan eset volt, amikor az ellenfél felé billent a mérleg, pedig felénk is lehetett volna. Az ilyen jókor jött pofonnak örülni kell, ez olyan, mint a gyereknevelés. Ha nem figyelmeztet bennünket senki, akkor képesek vagyunk elhinni, hogy mi egészen egyszerűen fantasztikusak és tökéletesek vagyunk.

„Időről időre változnak, finomodnak a sporttámogatások és ma már közelednek a valós igényekhez” – ezt is az olimpia előtt mondta és azóta ez is más megvilágításba került.

Egészen furcsa dolgok jelennek meg a sajtóban és tulajdonképpen összekevernek dolgokat azok, akik számokat koptatnak. Elég gyakran lehet azt hallani, hogy a magyar sport támogatása a GDP 0,2-0,3 százalékát teszi ki és hogy ennek a tízszerese a rendes európai átlag. Összekeverik azt, hogy az állami költségvetésben milyen részt képvisel a sport támogatása és GDP-n belüli hányadost. Ezeket válasszuk külön és öntsünk tiszta vizet a pohárba! A költségvetésen belül valóban 0,29 százalékot tesz ki a sport, ez 14,3 milliárd forint. Egyébként az állami támogatás a magyar állam teljes költségvetési forrásrendszerén belül 10-15 százalékot tesz ki, vagyis a 85-90 százalékát nem az állam adja, hanem a szponzorok, az önkormányzatok, a magánszféra. Ez egyébként összehasonlítva a nemzetközi mezőnnyel megegyezik mondjuk a skandináv országok arányával.

Az eredmények is hasonlóak…

Igen, például a svédeknek nem volt egy aranyérmük sem, a norvégoknak ugyanannyi volt, mint nekünk. De tulajdonképpen a fejlett országokban, az erős sporttal rendelkező országokban sem nagyságrendekkel többek a támogatások. Az más kérdés, hogy náluk a költségvetés 0,3 százaléka jóval több, mint nálunk, hiszen eleve nagyobb a büdzsé is. Ezért van az alapvető különbség, hogy Magyarország gazdasági ereje nem tudja felvenni a versenyt a potenciálisan előttünk álló országokéval. Az első egy tucatnyi ország elvitte az aranyérmeknek a két harmad részét, ezek az országok pedig kivétel nélkül vagy nagy lélekszámú, vagy gazdaságilag meghatározó potenciállal rendelkező országok. A kisebb nemzetek sikere pedig szinte minden esetben egyetlen sportágra korlátozódik, mert arra koncentrálnak. Vannak például gazdaságilag egészen fejletlen országok, mint Afrikában Etiópia és Kenya, vagy ide sorolhatjuk még Jamaicát is, akik ugye csak az atlétikának egy-két szakágára összpontosítanak.

Nekünk is ezt kellene tennünk? Váljunk egy-két sportágas országgá?

Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lehet jobban csinálni, mert elsősorban nem a pénzt kell növelni, hanem a pénzt kell okosabban elkölteni.

Két fehérorosz kalapácsvetőt a hírek szerint doppingon érték, ami Pars Krisztiánnak az ezüstöt jelentheti utólag is, azaz majd’ két héttel az olimpia után gyarapodhat a szegényes éremkollekciónk. Ünnepeljünk?

Azért valahol ez a hír szomorúvá tesz. Ha visszagondolunk, hát bizony mindenkinek látnia kellett, hogy Pekingben valami van a háttérben. Nagyon sok olyan sportágnál, ahol a teljesítménykényszer mérhető – ilyen az atlétika és az úszás is – sokszor az olimpia előtt néhány héttel dőltek meg csúcsok, amiket aztán Pekingben is megdöntöttek. Na, ez bizony tejbedarából nem megy. Azt sem mondom, hogy ez a szónak a szoros értelmében dopping. Ez valahol az a technikai háttér, ami még doppingnak nem számít, de ők már rendelkeznek azzal az eszközrendszerrel, amivel mi még nem. Nyilván Krisztián ezüstérmének majd utólag örülni fogunk, de jobb lett volna, ha ott fönn áll a dobogón, ő is jobban örült volna, ha rajta van a fényképeken. Az ilyennek nem lehet igazán szívből örülni, mert ez azt mutatja, hogy sportban valami nem jól alakul.
Kapcsolódó cikkeink
További cikkeink
Legfrissebb hírek
Legolvasottabb hírek
Legfrissebb írásaink
Legolvasottabb írásaink
Szavazás Sport témában
Kijutunk-e a labdarugó világbajnokságra?
Igen
Nem
ÁLLÍTSA BE A DÁTUMOT ÉS MEGTUDJA MI TÖRTÉNT AZNAP A VILÁGBAN
A HírExtra különleges időgépével nem csupán egyetlen hírre, de az adott nap teljes híranyagára rátalálhat, az oldal fennállása óta.
Dátum: - - Idő: -
FOTÓTÁR
Felkapcsolták a margitszigeti futókör LED-világítását