Tatárverő székely asszonyok

A Lázár István vezette gyergyói csapatok Gyulafehérvárnál harcoltak Ali pasa serege ellen, amikor a katonaság távollétét kihasználva 1658. szeptember 6-án a közeli Tölgyesi-szoroson át mintegy 3000 tatár és moldvai katona özönlött be a Gyergyói-medencébe Moldvából. Elpusztították az útjukba eső településeket, felégették Gyergyóditrót és Gyergyóremetét. A lakosság Gyergyószárhegy felé menekült.

Azon a helyen Gábor deák 300 főnyi, főként asszonyokból, gyerekekből és öregemberekből verbuvált sereggel készült fel a védelemre. Szárhegy mellett egy hatalmas mocsár volt, oda próbálták becsalogatni a tatárokat, erre az akcióra pedig két szép fiatalasszony, Mezei Erzsébet és a ditrói Puskás Klára vállalkozott.

A legenda szerint kitűnő lovasok voltak, emellett ismerték a járást a lápon is. A két fiatalasszonyt üldözőbe vették a tatárok, beözönlöttek a mocsárba, ahol már nem sokat ért harci tudásuk, tehetetlenné váltak, a védők pedig könnyűszerrel ártalmatlanná tették őket. A helyiek úgy tudják, hogy az asszonyok is felfegyverkeztek, és hősiesen harcoltak kaszával, kapával, még csípőspaprikával is.

Egy másik változat szerint a székelyek másfajta furfanghoz is folyamodtak. A mezőn fazekakat rejtettek el, néhányat pedig botokra raktak. Az ellenség azt hitte, hogy azok mind sisakos emberek. Menekülni próbáltak, de a szárhegyiek megtámadták őket. Bárhogy is volt, a csatában az ellenség 1750 főt vesztett, 15 székely esett el.

Puskás Klára egyébként várandós volt, a csatából hazatérve egészséges kisfiúnak adott életet, akit a győzelmes csata emlékére Győzőnek kereszteltek. Az asszony emlékét a legendák mellett a szárhegyi Lázár-kastélyban található olajkép és a kastély szoborparkjában álló márványszobor is őrzi.

Az ellenség elesettjei közül közel ötszázat forró mésszel leöntöttek, föléjük halmot emeltek, amely később a Tatárdomb nevet kapta. 1908-ban márványobeliszket állítottak a Tatárdombon a diadal emlékére. A terület, amelyen a Tatárdomb is áll, a ferences kolostor tulajdonába került.
Böjte Csaba az ünnepségre és misére hívó levelében így fogalmazott: "Hiszem, hogy a 350 éves példa mindannyiunk számára útmutató. Akár gyermekvédelemben, akár kulturális, gazdasági kérdésekben, az lenne jó, ha őseink példájára saját gondjainkat felvállalnánk, és egymásban szövetségeseket keresve, a jó Isten segítségét kérve mi is megoldanánk létünket, közösségeinket veszélyeztető kérdéseket".