Ráadásul viszonylagos csend honol szerte a sportvezetők máskor hangos brancsa körül. Mintha mindenki várna valami nagy bejelentésre, a meglepőre, a nyersre, ami átrajzolhatja az egész sportfinanszírozás magyarországi térképét.

A bárányok hallgatnak

De mindenki hallgat. Na jó, Schmitt Pál elmondta, és egy alkalmat sem hagy ki, ahol újra elmondhatja, hogy bizony a sportunk alulfinanszírozott. Erre mondja azt Gyenesei István, hogy nem úgy van az, mert hát nem is olyan kevés az a kevés. Hogy mennyi, arról persze újabb viták vannak, mint ahogyan arról is, hogy nekünk magyaroknak mennyi a sok.

A különböző sajtóorgánumok persze igyekeznek minden okosat leírni a témában, ami fellelhető a magyar sporttársadalomban. Sportközgazdászok is megszólaltak már, ami azért érdekes, mert eddig csupa jó dolguk, most viszont mindenki tőlük várja a választ. Miért nem szerzünk minden olimpián nyolc aranyérmet? Miért szerzünk egyáltalán hármat? Most akkor van pénz, vagy nincs, s ha van, miért nem elég, de ha meg van, akkor meg… Szóval értik, nem? Persze ez egy általános, átfogó kérdés, ha a szakma mostanában forrongó bugyraiba akarunk lemerülni, külön kell választani a sportágakat és úgy számolni egy kicsit.

Frankó-szuper rendszer

„A magyar szempontból jelentősebb olimpiai sportágak támogatása az olimpiák évében” – ezzel a címmel jelent meg a héten például a Népszavában (a Magyar Olimpiai Bizottság honlapján is elérhetőek ezek az információk) egy finom kis táblázat, amiből egyértelműen kiderül, hogy nincs teljesen rendben a támogatási rendszer. Sőt. Ha például valaki meg tudná magyarázni, hogy miért kapott a súlyemelő szövetség 46 és fél millió forintot 2008-ban, amikor egyetlen emelővel tudta csak képviseltetni magát az olimpián, az igazán üdvös lenne. Vagy azt, hogy a nemzetközi mezőnybe való ugrókat felvonultató Magyar Műugró Szövetség miért csak 17 és fél millióból volt kénytelen felkészíteni versenyzőit? Eredményességi pontok? Frankón-szuperül kitalált rendszer, aminél nincs jobb? Ugyan már…

Azt pedig, hogy mennyire nagy úr a pénz, a Pekingben rosszul szereplő sportágaink támogatásainál mérhetjük igazán le. A cselgáncs és a vívás támogatottsága ugyanis nem hogy nőtt volna (muszáj növelni a pénzeket, egész egyszerűen a versenyben maradás miatt, na meg persze ott az infláció is), sőt ellenkezőleg: csökkent. Az eredményt a mellékelt pekingi ábra mutatja. Na de. Rögtön a cáfolat: az öttusa idén sokkal több pénzt látott, mint az előző olimpiai évben, mégis leszerepeltek a magyar tusázók a kínai fővárosban. Vagy ott vannak az ökölvívók a maguk 101 milliójával és a csapnivaló szerepléssel. Persze ezzel most nem a sportolókat akarjuk bántani. Most nem őket, hanem a rossz finanszírozási rendszert vizsgáljuk.

Visszatér az átkos?

Az pedig, hogy egy, két, vagy többcsatornás a sportfinanszírozás, aligha a legnagyobb probléma. Nem ez a lényeg. A szövetségek ugyanis ugyanúgy kevesellhetik a pénzt, ha egyetlen mosolygós arcoskával ellátott e-mailben tudatják velük az átutalást, vagy ha három különböző szervezeten át, három különböző szervezettől folyik be az ellátmány három különböző időpontban. Az összeg így is, úgy is ugyanannyi. A fő kérdés az, hogy mi lesz a futottak még sportágakkal, azokkal a magyar indulókkal, akik ugyan kijutnak az olimpiákra, de ott rendre a vert mezőnyben végeznek. (Erre mondta azt Kovács Tamás, a MOB sportigazgatója, hogy olimpiai szövetségünk egy utazási iroda színvonalára csökkent le). Hiszen ha ejtjük ezeket az irányokat és a mai, modern felfogás szerint csak egynéhány, mondhatnánk sikersportágra koncentrálunk, akkor könnyen egy időutazáson találhatjuk magunkat. Most komolyan térjen vissza az előző rendszer sportpolitikája? A felfogás, ami csak azoknak a sportágaknak ad életteret, amelyeknél várható az olimpiai érem, a többit csak megtűrik – tényleg ezt sírjuk vissza? Kimondjuk újra, hogy „ennek meg ennek a sportágnak Magyarországon egyszerűen nincs létjogosultsága”? Netán térjen vissza a három T, és osszuk be sportjainkat a megfelelő helyre? Ha már a gondolkodásunk hasonlít a letűnt kor eszméihez, hát legyen a sporttámogatásunk is igazi szocreál!

A kő, a papír és az olló

Uccu neki, műugrást a „Tűr”-be, mint ahogyan a vitorlázást is. Micsoda, kerékpár? Hát mik vagyunk mi, balga belgák, hogy áldozzunk rá? Ja, hogy Parti András 23. helyen végzett több, mint hatvan indulóból a mountain bikosok pekingi versenyében? Nem baj, majd elmúlik. Hosszútávúszás, triatlon? Tiltsuk be! Kell a pénz a kajak-kenura meg a… Mire is? Akkor inkább csak a kajak-kenura. A baj csak az, hogy Peking után abban sem lehetünk biztosak, hogy abban a sportágban olyan nagyon szép kilátásokkal tarkított a jövő. De legalább van jövője.

Ráadásul ott van Gyenesei „sportminiszterünk” állítása, miszerint nem kevés a pénz, csak nem a legjobban van elosztva. Még a végén igaza lesz egy miniszternek Magyarországon valami olyan kérdésben, amiben az egész ország megoldást vár. Hiszen nem érdeke senkinek, hogy vezetőink úgy marják egymást, mint a pattanásos matekzseni harmadikosok a gimi matekszakkörén. Legjobb lenne sorsolással eldönteni a magyar sportra szánt pénzek elosztását. Vagy kártyán, esetleg egy könnyed kő-papír-ollóval.

Azt még a nagy matematikus tudósok is ki tudják számolni, hogy a kő üti az ollót.