Vasárnap már nagyon vártam a Belga Nagydíjat. A legutolsó forma 1-es élményem az egy hónappal ezelőtti magyar verseny volt, érthető tehát, hogy már nagyon vágytam a bőgő motorok fülsiketítő muzsikájára.

Délelőtt még dolgoztam, délben készítettem egy kis kiegészítőt a mennyei lakomához, s fél kettő előtt pár perccel bezuhantam a TV elé. A szó szoros értelmében… (Itt mellékesen megjegyzem: ha esetleg bármikor lehetőségük nyílik egy kiadós tereplovagláshoz, ne hagyják ki! De előtte melegítsenek be, vagy biciklizzenek egy hétig, mert a másnapi izomláz – én mondom – pokoli tud lenni.)

A kellőképp érdekfeszítő, azonban a képernyőre nem odatapasztó felvezető műsor alatt magamévá tettem a finomabbnál finomabb étkeket, s már jóllakottan dőltem hátra a fotelben a több szempontból is jelentős megmérettetés előtt.

Miért jelentős? Nos egyrészt azért, mert nagy kedvencem indulhatott a pole pozícióból, másrészt pedig azért, mert Spa-Francorchamps mindig tartogat valami kis meglepetést.

A pilóták és csapattagok pulóverben, valamint esőkabátban való léte már önmagában is üdítően, sőt egzotikusan hatott a szeptemberi, mégis nyári hőségben. Az időjárás kiszámíthatatlansága mindvégig ott lebegtette Damoklész kardját a versenyzők fölött. Még a rajt előtti utolsó percben se lehetett biztos senki abban, hogy a körülményeknek legmegfelelőbb gumit választotta-e, vagy sem.

És elrajtolt a mezőny!

Az első kanyart nagyjából mindenki könnyen megúszta. Egy-két koccanás, miegymás, de különösebb baja senkinek nem esett. Aztán egyszer csak a 3. kör legelején, az Eau Rouge után Kimi megelőzte Hamiltont. Aztán csak nőtt, csak nőtt a különbség kettejük között, s úgy éreztem az én „kajak srácom” győzelmének lőttek.

A McLaren csapat is valamit nagyon elkutyult, mert Kovalainent ott hagyták Lewis előtt, ahelyett, hogy szabad utat nyitottak volna neki, és behívták volna a finn pilótát a korábban kapott büntetés letöltésére. Heiki annyira nyomta előre a brit gépet, hogy szó szerint eltarolta a többieket. Ezért kapott egy áthajtásos büntetést. (Egyébként szegény Kova alatt az utolsó körben adta meg magát a vas… Kihajtotta a lelkét.)

Az nevet igazán, aki utoljára nevet

Nagyjából minden arra utalt, hogy ezen a versenyen is Kiminek és a Ferrarinak áll a zászló, s a világbajnoki címvédő beállítja Ayrton Senna rekordját. A brazil kiválóság eleddig az egyetlen, aki egymás után négyszer tudott nyerni a belga pályán.

De az égiek úgy döntöttek, hogy ők is részt kívánnak venni a végeredmény kialakításában. Először csak Alonso rádióbeszélgetésébe hallgathattunk bele, amelyben az eső felől érdeklődött. Aztán a távolban lehetett látni a célegyenes fölött felgyülemlő viharfelhőket.

S az utolsó két körben elszabadult a pokol. (Na nem úgy, mint amikor felszállt a fehér füst…) Hamilton egy hatalmas előzéssel az élre került. A rajtrács annyira vizes volt, hogy az azt követő kanyarban a pilótáknak szinte állóra kellett lassítani ahhoz, hogy el tudjanak fordulni. A 7 kilométeres körnek már csak a fele volt hátra, amikor azt láthattuk, hogy a két éllovas vállt vállnak, illetve légbeömlőt légbeömlőnek vetve küzdenek az első helyért.

Egy elfékezés itt, egy piruett ott, s a gigászi küzdelem végén a Körülmények úgy gondolták, hogy Hamilton dobta a hatost: Kimi megpördült, az autója megúszott a vízen, s egy fal tövében kötött ki. A masina is és minden bizonnyal a finn pilóta szíve is összetört.

És valahogy a végén Nick Heidfeld is odaért a 3. helyre.

Üröm az örömben

Így éjfél tájt, mikor épp az Abba világhírű musicalét hallgatom, s egy-egy szünetben behallatszik az ég jajt kiáltó dörgése, megnézem a hivatalos Forma 1-es honlapot. És mit látnak szemeim: „Hamilton was initially classified first, but had 25 seconds added to his race time for gaining an advantage through cutting the final chicane.”
Nem akarom elhinni! Az eső okozta akadályok praktikus kezeléséért 25 másodperccel hátrébb, vagyis a 3. helyre sorolták. A sors fintora: nehezen jött és könnyen ment.

De legalább a délután szép volt…