Egyre több aggasztó hírt hallani, például magyarveréseket, diszkriminációs próbálkozásokat parlamenti szinten, de érzékelhető egyfajta falazás a román szélsőjobbnak. Hogy látja, tényleg romlik a helyzet?

Véleményem szerint nem lehet ezt ilyen egyértelműen kijelenteni. A román-magyar kérdés a politikai diskurzusban mindig egy megújítható diszkurzív elem volt a különböző konfliktusok kapcsán. Sokszor a román pártok az egymás közötti vitákban is önmaguk pozicionálására használják fel ezt a kérdést. Választási évben vagyunk, átrendeződés figyelhető meg a román pártpolitikai palettán. Úgy gondolom, hogy ezekből következően nyúl a pártok egy része ismét ehhez a kérdéshez mostanában. Természetesen e mögött azért mélyebb folyamatok is meghúzódnak. A politika szintjén maradva továbbra is számolni kell azzal a novemberi választásokat követően, hogy az RMDSZ politikai helye leértékelődik azáltal, hogy Románia immár tagja az Európai Uniónak, s a csatlakozási folyamatban az RMDSZ fontos partner volt. Azonban ez az EU-tag Romániában már kevésbé fontos a kormányt alakító pártoknak. Ezt a november 30-i választások után fogjuk majd világosan látni. Ezen kívül Erdélyben a gazdasági növekedés következtében számtalan színtéren jók a magyar kapcsolatok, gazdasági együttműködések vannak.

A magyar-román kapcsolatok?

Igen. A mindennapi életben, a gazdasági kapcsolatokban pozitív hatása van annak, hogy nagyon sok, s egyre több román állampolgár utazik Magyarországra, tehát a nemzeti közeledésnek van egyfajta dinamikája. Ez rövid távon nem mutatja meg a hatását, de hosszabb távon mérséklődhet az a nacionalista közhangulat, amely a ’90-es években nagy mértékben jellemezte Romániát.

Említette, hogy a román pártok a magyar kérdéssel igyekeznek pozicionálni önmagukat. A probléma ezzel csupán az, hogy legnagyobb részben negatív kontextusban történik.

Igen, ez az egymás közötti pozicionálás tulajdonképpen magyarellenes éllel bír. Ennek mély történelmi gyökerei vannak, hiszen a román politikai diskurzusban történelmi értelemben is eleme a magyarellenesség. A román nemzetépítés tulajdonképpen a magyarsággal szemben, a magyar nemzeti gondolattal szemben alakította ki a saját pozícióit.

Meddig lehet visszanyúlni ezzel a kérdéssel kapcsolatban?

Azt lehetne mondani, hogy a 19. században, 1848-tól alakultak ki a román-magyar diskurzusban azok a toposzok, jellemző fordulatok, melyek mind a mai napig meghatározó elemei a politikai közbeszédnek. A kiegyezés korában megjelent az erdélyi román politikai képviselet a magyar parlamentben, akkor az erdélyi Román Nemzeti Párt képviselői kollektív jogokat kértek az erdélyi románság számára. Ez a paradigma a középkori erdélyi realitásokból eredt, azaz szerették volna elérni, hogy a románok a magyarok, székelyek és szászok mellett a negyedik bevett nemzet lehessen az erdélyi Consitutioban. Ebből ered az a kollektív jogfelfogás, amely a 19. század második felében is meghatározta a román gondolkodást. A 20. század elején Nagy-Románia megteremtése egy új politikai koncepciót hozott a román gondolkodásba, amely lényege a románok által lakott területek egyesítése, amely területen a francia nemzetállami modellnek megfelelően kívántak kialakítani egy új politikai rendszert, s a nemzetépítésbe e modell szerint vágtak bele. Van azonban egy történelmi román-román vita is. A francia modell képviselői elsősorban az ókirályságbeliek voltak, az erdélyi románok inkább a közép-európai térségben szokott föderatív, autonóm berendezkedést képzelték volna el az erdélyi románok integrálását a Habsburg birodalomba. Az erdélyi gondolat képviselői ezt a modellt már nem tudták átvinni Nagy-Romániában, s a második világháború végén tulajdonképpen nem is nagyon akarták. A lemondásnak az oka az volt, hogy az erdélyi románoknak szükségük volt arra a támogatásra, amit az új állam központjából, Bukarestből kaptak. Az erdélyi románság gazdasági és közéleti pozíciói az erdélyi városokban nagyon gyengék voltak, melyet a központi hatalom révén kívánták erősíteni. A két világháború közötti román-magyar viták mellett volt egy drámai román-román vita is. Ekkor érzékelte az erdélyi románság, hogy ugyan a román elitek pozíciói jelentősen erősödtek Erdélyben, azonban ez gazdasági-civilizációs értelemben egy lemaradási folyamatot jelentett Erdély számára, szemben azzal a modernizációs lendülettel, amely a dualizmus második felében kibontakozott, s Erdélyben is érzékelhető volt.

Mi lenne megoldás arra, hogy a történelmi beidegződéseket a román politikai elit maga mögött tudja hagyni? Milyen feladatai vannak az erdélyi magyar s román politikai elitnek?

A modellek adottak. Adottak az erdélyi politikatörténetben, s adottak az európai példákban is. Amiről az utóbbi időben többet beszél a romániai értelmiség, az egy kvázi-föderális, regionális modell, amelynek a példáit láthatjuk Olaszországban, vagy Spanyolországban. A modell tehát adott, amely tekintetbe veszi a Romániát alkotó területek eltérő hagyományait, a köztük kialakult történelmi különbségeket, az etnikai-nyelvi adottságokat is, azaz e különbségek kezelése beilleszthető egy, az európai modellekből kiinduló – s kidolgozásra váró – román modellbe. Ezt a gondolatot többen is megfogalmazták az elmúlt 10 évben. Volt egy politikai kezdeményezés is, Sabin Gherman mozgalma, mely egy erdélyi regionális mozgalom kívánt lenni, s ez egy ilyen típusú regionalizmus előmozdítását szerette volna elérni. Volt egy közös magyar-román értelmiségi műhely, a Provincia Csoport, mely kétnyelvű lapot is kiadott, helyet adva az ezzel kapcsolatos vitáknak. Az erdélyi regionalizmussal, annak hagyományaival, s az oda kapcsolódó európai példáknak a vitáit próbálta gerjeszteni és lefolytatni. Ennek a Provincia Csoportnak volt egy nagy eredménye: 2001-ben közzétett egy memorandumot, mely megszólította a politikai elitet, s egy nagyon erőteljes vita tárgyává vált. A memorandum azt tartalmazta, hogy a politikai elitnek meg kellene fontolnia olyan régióknak a kialakítását, amelyekre a példát a spanyol és az olasz regionalizmus szolgáltathat leginkább, s legyen tekintettel a régiók megalkotásánál a kialakult történelmi hagyományokra. Ez akkor megszólalásra késztette az összes román politikai pártot, magát az akkori államfőt, Ion Iliescut is. Ez azzal az eredménnyel járt, hogy tulajdonképpen dedramatizálta a regionalizmus kérdését, azaz a továbbiakban már nem volt tabukérdés. Áttörés ugyan nem történt, mert miközben lefolytak a viták a politikai paradigmákat illetően, Románia az Európai Unióhoz való csatlakozási folyamatban létrehozta a maga fejlesztési régióit. Ez egy egészen más típusú regionalizmus, egy felülről végrehajtott regionalizáció volt, míg a Provincia Csoporté egy szerves, alulról jövő regionalizmus lett volna. A fejlesztési régióknak politikai tartalma, súlya tulajdonképpen nincs is s nem is volt, az Európai Unió intézményrendszerében rendelkezésre álló források pénzszivattyújának szerepét tölti be. Ezzel a román regionalizmus kompromittálódott is, átkerült egy technikai szintre. Ezzel a regionalizáció már nem a politikai értelemben vett nemzet fundamentális újragondolását jelentette. Ezzel párhuzamosan újra napirendre került az autonómia napirendre tűzése, ami a ’90-es évek elejének RMDSZ-es autonómia-törekvéseihez képest az volt az újdonsága, hogy nem egyből, de az elmúlt 4-5 év során kialakította azt a koncepciót, amellyel az autonómia-kérdés beleilleszthető a regionalizmus kereteibe.