Úgy tűnik, szokás szerint magas fordulaton pörögsz.

Igen. A beszélgetés előtti napon fotózásom volt, utána fellépésre megyek. Ezekkel foglalkozom: sima munkák, semmi különös.

Tehát változatlanul kettős életet élsz.

Igen, de ezt nem bánom különösebben. Mindkettőt nagyon szeretem, nem akarnék választani közülük.

Ha már fellépés: milyen dalokkal lépsz fel? Ha jól tudom, nem szereted a lemezedet.

Tényleg nem, de ezért senkit sem hibáztatok. Amikor annak idején én lettem az Ezüstlány, tudták, hogy énekelek, és ezt a cég ki akarta használni – mindenkinek be kellett ugyanis mutatni a versenyen egy másik oldalát is, én énekeltem. Hamar jött az ötlet, hogy egy lemez betétdalát én adjam elő Kiadtunk tehát egy lemezt, aminek elkészítésére alig volt időnk: előre megírt dalok vannak rajta, nem igazán az én stílusomban. Nem volt idő arra, hogy megismerjék a stílusomat és az adottságaimat. Némelyiket dalt nem is tudom élőben előadni, mert nem az én hangnememben vannak.

Akkor hogy sikerült felvenni őket? Trükközni kellett?

Azt azért nem, de stúdióban azért könnyebb bizonyos dolgokat kiénekelni, mint színpadon állva, miközben gyerekek táncolnak körülötted. Ott nem lehet koncentrálni, és adott esetben újra megpróbálni. Stúdiókörülmények közt igen.

Akkor milyen dalokat énekelsz?

Leginkább feldolgozásokat, például Whitney Houstontól. De ez attól is függ, hol lépek fel. Egy falunapon nyilván nem annyira éneklek nagyívű szerelemes dalokat, inkább a bulizós nótákat veszem elő. Nemrég viszont volt otthon, Kapuváron egy fellépésem: ott elénekelhettem egy lassú dalt: szerencsére nagy sikere volt.

Mennyire tudod magad elfogadtatni? Ha egy csinos lány elkezd énekelni, általában erős kételyekkel fogadják a produkciót. Különösen, ha modellkedik mellette.

Ez így van, de nekem szerencsére volt alkalmam bizonyítani. Egyszer például Steiner Kristóf vendége voltam, ott tudtam élőben énekelni. Gondosan készültek arra, hogy kínos helyzetbe hoznak az énekeltetéssel – nem jött össze. Kristóf ismert, tudta, hogy ezt gond nélkül megtehetem. Tartottam egy rögtönzött bemutatót a stúdióban – amivel olyan embereket is meg tudtam győzni, akik korábban nem hittek az énekesi adottságaimban. Egyikük egyenesen bocsánatot kért az előítéletei miatt.

Mennyire tapasztalod szemtől szemben meg az előítéleteket? Az interneten nagyon sok rajongód és rengeteg utálód is van.

Név és arc nélkül nagyon könnyű mocskolódni. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha találkoznék ezekkel az emberekkel, szemtől szembe nagyon kedvesek lennének. Régebben még foglalkoztam ezekkel, de ma már kevésbé érdekel a téma. Kapok néha elképesztő stílusban leveleket – ezekre néha még reagálok: olvassa el, milyen stílusban ír idegen embereknek, aztán nézzen tükörbe, ha tud. Erre már nem nagyon szoktak válaszolni. De azt hiszem, akkor is lennének irigyeim, ha nem lennék ismert ember. Így csak erősebb a jelenség: a magyarok nem örülnek mások sikereinek, hanem elmondják az illetőt mindennek.

A blogodon is ejtesz pár szót a közönséged érdekesebb arcairól. Lehet sejteni, hogy a fellépéseiden hányan kíváncsiak személyesen rád, hányan az éneklő modellre, és hányan csak magára a programra?

Ritkán vagyok egyedüli fellépő, így nehéz eldönteni, ki ki miatt van ott. De tény, hogy sokan szoktak nekem örülni. Volt már olyan néző, aki e-mailben kérte, hogy feltétlen tájékoztassam, ha a közelében lépek fel. Ahogy a gyerekektől is nagyon kedves visszajelzéseket kapok – ugyanis nem táncosokkal szoktam fellépni, hanem gyerekeket hívok fel a színpadra. Egyikük például hónapokig gyakorolt az egyik fellépésemre. Úgy tűnik tehát, hogy néhányan azért kedvelnek...

Kikötötted, hogy a magánéletedről nem szeretnél beszélni. Miért?

Mert nem tartozik másra. A párom nem a médiában dolgozik, nem akar magából bohócot csinálni – és látja azt is, milyen gusztustalan tud lenni ez a világ.

Elkerülhetetlen, hogy az ember bohócot csináljon magából?

Szerintem igen. Helyesebben: bohócot csinálnak az emberből. Rólam is elképesztő anyagok tudnak megjelenni, hiába próbálnám megszűrni az anyagokat. Múltkoriban egy lapban kétoldalas interjú volt velem – anélkül, hogy egy szót is beszéltünk volna egymással. Olykor egy-egy vessző áthelyezésével is egész elképesztő dolgokat tudnak az ember szájába adni. De legalább van program: végig lehet nézni, melyik lapban éppen mit füllentenek. Debreceni Zita barátnőm rendszeresen ezzel kezdi a napot: megnézi, hol milyen sületlenséget írnak róla. Egyszer például megkérdezték, szereti-e a magassarkú cipőt. Ő azt mondta, nem, mert fáj benne a lába – mivel egyszer elesett. Ebből lett egy olyan hír, hogy balesetet szenvedett – miről is beszélünk?