Most éppen otthon ülsz begipszelt kézzel, ugyanis volt egy kis afférod egy kutyával. Hogyan is történt ez pontosan?

Nem én keveredtem összetűzésbe a kutyával, hanem az én kutyám kapott össze egy másikkal. Sehogysem tudtam leszedni róla, ezért lekokiztam háromszor és rosszul találtam el, mire leszakadt a blökimről, és még csak nekem sem jött – egyébként ezt emberekkel aligha lehetett volna ezt megcsinálni, csak kutyával… – de másodikra olyan szarul találtam el, hogy eltört a kézközépcsontom. Meg is kellett műteni, és október másodikáig rajta marad a gipsz, addig szünetel a dobolás. Na, de persze a Kartel addig is dübörög…

Pedig húsz éves korodtól csinálod nagyjából egyfolytában…

Gyerekkoromban először is gitároztam, elég későn kezdtem el dobolni – 20 évesen. Ráadásul eleve úgy kezdtem el, hogy egy zenekarnak azt hazudtam, hogy én már dobos vagyok, és gyorsan kellett megtanulni öt év anyagát – egy év alatt. Ráadásul az első próbákon mindig azt mondtam, hogy „jujj, most nem jó, most valahogy nem jó”, de hamar belejöttem. Úgy látszik, volt valamiféle érzékem hozzá.

Azóta viszont sok dobverőd elkopott már. Tíz éve jobb volt rockzenésznek lenni?

Mindenképpen tíz éve volt jobb, vagy inkább tizennyolc – úristen, már tizennyolc éve!? – amikortól kezdve elkezdtünk turnézni a Sex Actionnel. Akkor jött vissza újra a rockzene, a metal, a punk és akkor élesztettük újra a dirty rock and rollt is Magyarországon. Akkor nagyon jó volt ez, olyan teltházas koncerteket csináltunk és mentünk turnézni a Beatricével is, kisebb-nagyobb művházakat simán megtöltöttünk. A Tankcsapda volt az előzenekarunk még Debrecenben is, ami azért nem semmi – erre büszke is vagyok!

Arra is büszke vagy, hogy sokan nem elsősorban zenésznek tartanak, hanem bulvársztárnak?

Ne is mondd, mert ettől a szótól rosszul vagyok: Győzike jut az eszembe és összehányom magam. Az a helyzet, hogy én elsősorban zenésznek tartom magam, az összes többi csak mellékfoglalkozás a számomra. Persze csinálom elég sűrűn, de csak diliből azokat a szerepléseket, ami még nem kellemetlenek a számomra.

Mint például a Hal a tortán.

Az kurva jó volt, azon nagyon jól éreztem magam. Belekóstoltam a főzésbe, de igazából nem is arról szólt. Egyébként imádok zabálni, de eddig sosem főztem. Megtanultam egy-két kaját, és annyira jól sikerült, hogy én nyertem az utolsót. Tehát mindent elvállalok, amin lehet hülyülni. Amin hozhatom magamat és nem kell kifordulnom magamból, azt miért ne vállalnám be? Egyébként én olyan zenész vagyok, aki kirándul minden más műfajba is, de mindig hazatalál. Mindig lesz zenekarom, nem leszek olyan, mint a Majka mostanában – amellett, hogy ezt teljes tisztelettel mondom –, aki azt az utat választotta, hogy átállt egy másik műfajra, legalábbis szerintem. Tévéműsorokban szerepel, egyre kevesebbet koncertezik, meg még a póker dolgot is fölkapta.

De jól keres vele…

Hát hogy az istenbe ne! Nekem is például most fenn kell tartanom egy házat, aminek a részleteit fizetni kell, és el kell tartanom egy asszonyt és a gyereket, na meg persze két kutyát. Ja, meg három autót, de ebből úgy néz ki kettő lesz, mert el kell adnom egyet, nem bírom ugyanis anyagilag. Ugyanis  egyedül én vagyok kereső a családban. Most azért megtapasztalom, milyen nehéz a családfők dolga. Ráadásul olyan dolgokat csinálhatok, ami szórakoztat és jól érzem magam benne. Ez egy ajándék a jó Istentől, hogy nem kell egy gyárban rohadnom, vagy egy irodában.

Köztudott rólad, hogy hobbijaid során is szereted jól érezni magad, főleg ha Finnországról vagy Argentínáról van szó.

Már hosszú évek óta adott mind a kettő. Hiszen az argentin testvérek elég jók fociban, és a finnek is a hokiban. Bár amikor gyerekkoromban elkezdtem nekik szurkolni még eléggé egy hervadt kis válogatottuk volt. De pont ezért választottam ki őket akkoriban, mert szeretek a kicsik mellé állni. Olyan vagyok, mint Maradona, aki a kis senkiházi déliekből, a Napoliból csinált nagycsapatot. Imádtam a finneket, mert őket mindenki agyonverte és senki sem szurkolt nekik. Azóta pedig megismerkedtem a kultúrájukkal is, és nagyon tetszik az ország, az ott élő emberek. A hokijuk pedig egy csodává nőtte ki magát.

Voltam Argentínában is, az meg egy egészen más kultúrkör, mint a mienk. Egy kis kölök voltam egyébként, amikor zajlott a ’78-as vébé. A dél-amerikaiak közül mindenkinek hosszú tolla volt, nekem meg apám soha nem engedte a hosszú hajat. Mindig mondogatta, hogy „fiús frizura”, de én már akkor is rocker akartam lenni. Erre kifut tizenegy hosszú hajú figura a stadionba, persze egyből mondtam, hogy „á, akkor én nekik akarok szurkolni!”. Utána meg beleástam magam az országba, megtanultam az argentin akcentusú spanyolt. Vannak barátaim, akikkel így beszélek. Egyszer például Spanyolországban ültünk egy étteremben és a pincér odajött hozzánk, hogy argentinok vagyunk-e. Hát nem – mondtam – hanem magyarok.