Hogy mennyire nem egyszerű az élet a fogyatékosak számára, arról legtöbbször a mozgássérültek és a vakok panaszain keresztül értesülünk. A siketek (s még véletlenül sem süketek…) és nagyothallók bizony nincsenek annyira előtérben a társadalmunkban. Pedig sokan vannak. Csak hatvanezren élnek úgy, hogy egy hangot nem hallanak a körülöttük lévő világból. Azt pedig már szinte megbecsülni sem lehet, hányan vannak, akik nagyfokú halláskárosodással tengetik mindennapjaikat. Mindenesetre több százezerre tehető a számuk – nem mindegy hát, hogyan is állunk mi épek az ő problémáikhoz.

Lesz törvény, kell is

– A belgáknál nemrég fogadtak el egy törvényt, annak ellenére, hogy messze jobb helyzetben voltak a siketek és nagyothallók, mint nálunk – mondta a Hírextrának a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségének elnöke, dr. Kósa Ádám. Az elnök ugyan maga is halláskárosult, és jogászként is a siketekért dolgozik. – A fogyatékos személyekről szóló ENSZ Egyezmény világosan előírja, hogy a jelnyelvet az adott államnak el kell ismernie – folytatta Kósa. Azaz nem is kérdéses egy hasonló törvényjavaslat elfogadása. Sőt, már most szó van egy esetleges többpárti konszenzusról ez ügyben, ami bizony nagy szó.

Ezzel pedig felcsillan a remény a számukra, hogy élhetőbb világban találják magukat, a harmadik évezredben, Magyarországon. Fél év múlva ugyanis elfogadhatják azt a jogszabály-javaslatot, ami enyhítheti a szenvedéseiket – anyanyelvként, azaz a hivatali életben is szeretnék használni a jelnyelvet. Szabályozni kellene a jelnyelv használatát is az oktatásban, és a tévés feliratozással is akadnak problémáik. Mindaddig azonban, amíg az egész halláskárosult társadalom várva várja az új törvényt, felmerül néhány probléma, amelyek megoldása fél évnél akár sokkal több időt is igénybe vehet.

Felmerülhet az olvasóban, hogy ezek szerint eddig semmilyen törvény nem foglalkozott a siketekkel. Dr. Kósa Ádám azonban elmondta, hogy eddig különböző jogszabályok foglalkoztak ezzel a kérdéssel, de ahány törvény és rendelet, annyiféle volt a szabályozás is. Például a polgári perrendtartásról szóló törvény másképp rendelkezik erről, mint mondjuk a közigazgatási eljárásról szóló törvény. Nem kérdéses tehát, hogy mindenképpen szükség van egy jelnyelvi törvényre, ami megoldhatná ezeket a kettősségeket.

200 ezer emberről van szó

S hogy miért olyan fontos a siketek és a nagyothallók számára a törvény megléte? Ez számukra elsősorban egy erkölcsi deklaráció lenne, hiszen a jelnyelv a siket emberek elsődleges nyelve – siketségükből fakadóan vizuális a gondolkodásmódjuk. A többi már erre épül, vagyis egységesen szabályozná a jelnyelvhez való hozzáférést és a jelnyelvhasználatot az élet minden területén, kezdve az oktatástól a munkavállalásig, vagy a magánéletig.

Ha abból indulunk ki, hogy a siketeken kívül jelnyelvhasználónak tekintjük akár a családtagokat is, a jelnyelvvel dolgozó embereket (tanárok, tolmácsok stb.), így egy óriási szám jön ki: 200 ezer ember is ismerheti ezt a kommunikációs formát. Persze anyanyelvi szinten ennél jóval kevesebben művelik, de akkor is elképesztő ez az adat.

A jogszabály életbe lépése utáni változások azonban még enyhén szólva is kérdésesek. – Mi úgy gondoljuk, hogy ha legalizálják és egységes megítélés alá esik a jelnyelv Magyarországon, akkor az ahhoz való hozzáférés is nagyban javulni fog a siket és nagyothalló emberek számára – Kósa szerint legalábbis ez várható. – Anyagi vonzatát úgy gondoljuk, nem fog számottevően nőni az eddigi kormányati ráfordításokhoz képest, inkább az okatatás területén lesz szükség fejlesztésekre, tanárok képzésére, módszertan fejlesztésére, de az inkább humánerőforrást igénylő kérdés – osztotta meg aggályait velünk a maga is halláskárosult elnök, akivel pont ezért nem volt egyszerű egy beszélgetést összehozni. De sikerült, mert hát ugye ha valaki kommunikálni akar, akkor tud.

Mekkora legyen a tojás?

De ha már az oktatást említette Kós Ádám, nézzünk szét ezen a területen is! Jelenleg – éppen a jelnyelv elismerésének hiánya miatt – nem hivatalosan tanítják a jelnyelvet. A szövetségnél lehet tanulni, és tolmács szinten is el lehet sajátítani. Ez persze már egy igazi szakma, de ne irigyeljük például a parlamenti közvetítések közben dolgozni látható tolmácsokat, mert az ő munkájuk inkább szimbolikus jellegű, kevéske kis órabért számláznak a szövetségüknek. Meg amúgy is, mit lát az ember abból a kicsike kis “tojásból”, amibe beletuszkolják szegény jelnyelvi tolmácsot (a tojás itt persze a képernyő bal felső sarkában található kis képet jelenti, ami végig a tolmácsot mutatja)? Persze Kósáék azért is küzdenek, hogy nagyobbá váljon ez a “tojás”. Talán a törvénymódosítás után itt is lesz változás...

A jelnyelv használatával tehát ma már lépten-nyomon találkozhatunk, elég csak az említett közvetítést néznünk. De mikor jön el az idő, amikor például egy sporteseményt, vagy filmeket is élvezhetnek a halláskárosultak a saját nyelvükön? De a jelnyelvnél is sokkal egyszerűbb eset a feliratozás, vagyis annak a hiánya. Itt van például az esélyegyenlőségi törvény, de minek? Feliratozni ugyanis nincs pénz. Elfogyott. Ez a gond ugyanis egyértelműen pénzkérdés – ha pedig az nincs, akkor már nem kérdés. Tény.

Köszönik szépen

A kezdeményezők azonban azt szeretnék, ha nem az állam finanszírozná, hanem kötelezővé tennék a televíziók számára. Amint az elnöktől megtudtam, azt szeretnék, ha bizonyos feliratozási százalékkal indulna ez a kötelezettség, amit évente emelnének, majd elérné a száz százalékot. Ez utóbbi azért egyelőre nehezen elképzelhető, még ha máshol be is vált (Hollandiáról vagy Nagy-Britanniáról van szó, utóbbi országban nemrég ünnepelték meg a feliratozás arányának száz százalékra növelését...). Micsoda utópisztikus gondolat!

Várják, várjuk tehát a jogszabály-módosítást, és csak innen a távolból, mintegy köszönetképpen a siketek és nagyothallók felé, hogy segítettek abban, írásunk minél fontosabb információkkal gazdagodjon felemelem a tenyerem és az államtól indulva egy kis utat bejárva a levegőben előre tolom – tudják, valami ilyesmi jelenti azt a jelnyelvben, hogy köszönöm. Ők is köszönik.