Operalátogatók a javítóintézetből

Az operaházi ifjúsági projektek gondozója, Konrád Mónika azonban nemcsak fiatalokat hívott meg a főpróba utáni beszélgetésre, hanem Hegedűs Juditot, az ELTE pedagógiai és pszichológiai karának munkatársát is, aki egyébként filmklubot vezet Aszódon, Fliegauf Gergely szociálpszichológust, a Rendőrtiszti Főiskola tanárát és Földi Pétert, aki öt évi büntetését letöltve 2005-ben szabadult a máriabesnyői fogházból.

Az aszódi 11-es csoport tagjai csak keresztnévvel - Ádám, Janó, Béla, Józsi, Janó, Béla -mutatkoznak be, ez a megállapodás. Összesen kilencen érezhetik és érzik is magukat kiváltságosnak, hiszen kiléphettek a javítóintézeti körletből és életükben először járhattak az ország egyik legszebb épületében. A pszichológusnő kérdésére: "Hogy tetszik a ház?", csak lassan oldódik a feszültség a Székely Bertalan teremben.

- Tetszik, nagyon szép - hümmög a többség, egyikük, akiben több a jókedv, mint a gátlás, beszúrja: - Mintha otthon lennék! Béla azt mondja, úgy hitte képtelen lesz végigülni az előadást, ő csak a technót kedveli, de végül is meglepően jól tűrte Beethoven muzsikáját. Ádám talán kedvezőbb színben szeretne föltűnni, ő azt állítja, ha valaki meghívná, miután "leszerel" Aszódról, akár havonta beülne operaelőadásra.

Mivel legfeljebb a tévéből van valamiféle előképük a műfajról, de az is csak annyi, amíg továbbkapcsolnak, ez a rendhagyó előadás megfogta őket. Azt mondják, más, mint amit vártak. Érzékelik a mű moralitását, azt, hogy a hős büntetése igazságtalan ,de nem részletezik. Nyilván összevetik azzal, hogy őket is korlátozzák, de többnyire elfogadják, hogy okkal. A hőst, Florestant főként azért sajnálják, mert egyedül senyved a börtön mélyén, nincsenek vele haverok.

A hősnő Leonóra/Fidelio hűsége közelebbről érinti őket. Számukra is fontos, hogy a kint lévő lányok hogyan viselkednek. Janó szégyelli, hogy amikor szökésben volt és lefülelték, a barátnője látta őt megbilincselve. Florestant is a lánc és bilincs miatt sajnálja legjobban.

Két történet hangzik el mindkét csoportban a délután folyamán, az egyik Földi Péteré, a másik Fliegauf Gergelyé. A harmincas évei elején járó Földi Péter megindító őszinteséggel beszél arról, hogy drog-díler volt, s hogy egy "halálközeli élmény" hatására, már akkor elhatározta, hogy szakít életmódjával, mielőtt a rendőrök elkapták. Neki, mint mondja, szerencséje volt, mivel a fizikai állapota jó, a nehéz fiúk békén hagyták, olvashatott.

- Kaptam öt évet a gondolkodásra. "Filmeztem", azaz naponta visszapergettem az életemet, hol rontottam el.

Az aszódiak kevéssé rezonálnak a történetre. Hegedűs Judit azt mondja, hogy tízből hétnek a sorsa nem fog Péterére hasonlítani, aki olyan ritka erős egyéniség, hogy Fliegauf Gergelyt is elismerésre készteti.

A gimnazisták viszont részletekbe menően érdeklődnek a története iránt, mi volt az a pont, ahol hibázott? Mellé állt-e a család és a baráti kör? És beszélnek arról, mit tennének ők, ha a legjobb barátjukról megtudnák, börtön vár rá? Megvitatják azt is, hogy változáshoz szükség van-e valamiféle hitre, s milyen mértékben. Ez a rendezés vallási szimbólumai miatt kerül szóba.
Fliegauf Gergely is egy saját sztorit idéz föl.

Kezdő pszichológusként rövid ideig az egyik budapesti börtönben teljesített nevelőként szolgálatot. Az egyik rábízott fogvatartott ékszerrablásért kapott többévi büntetést. Az ékszerekből a szerelmének egy még értékesebb gyűrűt vett. Egy nap fiatal nevelőnő jelentkezett szolgálatra. Később kiderült, hogy ez a lány kapta a gyűrűt. Elvégzett egy főiskolát, és a börtönbe ment dolgozni. Persze a kapcsolat kitudódott és a lánynak mennie kellett. Néhány év múlva a Margitszigeten andalgó párként találkozott velük. Az aszódiak előbb szép, romantikus meseként fogják fel a történetet, aztán ráéreznek, hogy a Florestan-Leonóra helyzet modern változatával van dolguk.

A gimnazisták tovább is lépnek: kerülhet-e olyan kegyetlen körülmények közé egy elítélt, mint Florestan? A csupasz falakból álló, komor díszlet vizuálisan ismerős a tévéfilmekből, de vannak-e ilyen börtönök Magyarországon is? Milyen az a mikrotársadalom, amely a fogvatartottakból és a börtönszemélyzetből áll? Miért így bünteti a többségi társadalom a bűnelkövetőket, és miért nincs humánusabb módszere? Az előadásban a foglyok és őrök ruhacseréje szimbolizálja a felelősséget, ezt is érzékelik.

Kérdés számukra, hogy dolgozhatja föl a pszichológus, ha sikertelen. Magukénak érezhetnek-e minden sorsot? Nyilván nem, de akkor, hogy fejlesztenek ki magukban egyfajta érzéketlenséget?
A beszélgetésnek csak az idő szab határt, az előadás még számos, a jelenre vetíthető kérdést vet fel. A Magyar Állami Operaház nemcsak új, hanem gondolkodó közönséget is nevel.